"[…] Julian Rotter az ötvenes években kidolgozta az attribúciós stílus teóriáját. Külső kontrollosnak nevezzük azt, aki külső hatalmaknak, a végzetnek, vagy éppen a személyzetnek tulajdonítja az életét meghatározó erőket, és belső kontrollos az, aki szerint a lényeges dolgok felett ő uralkodik. Természetesen itt mondhatni az életről mint egészről való gondolkodásról van szó, nem pedig arról, hogy mindegy, hova szól a mozijegyem, majd én döntöm el, hova ülök. Tehát lehetek attól még belső kontrollos, ha betartom az értelmes szabályokat.
A kontroll helye nagy kutatásokat generált például az egészségpszichológiában. Kiderült, hogy a külső kontrollosok betegebbek és gyorsabban meghalnak. […]
[…] Az világos, hogy a mi kultúránk jobban szereti a győzteseket, mint a szerény, hátsó sorban meglapulókat, akik életüket a Sors kezébe helyezik és várják a végítéletet.
De miért díjazza az evolúció jobban a belső kontrollt vagy az optimizmust?
Mielőtt erre válaszolnék, tegyünk egy kis kitérőt a tanult tehetetlenséghez. Ez nem feltétlen rossz válasz, ha csak a kezelhetetlen helyzetre vonatkozik. A pesszimizmussal az a baj, hogy az életet mint egészet látja az ember kezelhetetlennek. Na, ez viszont nem egy sikeres stratégia. A depresszió evolúciós értelme, hogy legyünk passzívak és nyalogassuk a sebeinket, amikor az indokolt. A pesszimizmus azonban folyamatos rosszkedvet, reménytelenséget, passzivitást jelent, ami egy folyamatos gyulladásos állapottal jár. Ezért van az, hogy a külső kontrollosok a mosónőkhöz hasonlóan korán halnak, és minden betegséget könnyebben elkapnak. A folyamatosan passzív ember csak egy olyan társadalomban marad életben, ahol életben tartják, mert szükség van az igavonó erejére. El tudnánk képzelni, hogy kint az erdőben, a paleolit korban valaki sokáig életben maradhatott volna, ha passzív? Amikor az állandóan változó helyzetekben mindenki csak magára volt utalva?
A modern kor viszont passzív, külső kontrollos embereket kíván. Fiatalkoromban... [folytatódik]

Az alábbiakban Müller Péter-Lomb és Gyökér című könyvéből idézek pár sort, ami szerintem roppant érdekes eszmefuttatás:

"Ha azt kérded, hogyan találhatod meg ÉN-edet, halhatatlan ÉN-edet, számomra már a kérdésed is jelzi, hogy nem hallgatsz lelkiismereted szavára.
Az ÉN ugyanis folyamatosan beszél hozzád!
Beszél álmodban, beszél ébren, akkor, amikor csendben vagy, s akkor is, amikor megszólalsz. Figyelmeztet, hogy nem azt mondod, amit kellene. (...) A legjobb barátod, a legszorosabb szövetségesed, a leghűségesebb társad és a legbölcsebb tanácsadód te magad vagy önmagadnak. És a legkitartóbb is, mert a többiek jönnek-mennek, kísérnek egy darabig, majd elhagynak, de ÉN-ed születésedtől halálodig, sőt azon túl is elkísér. Önmagad tanítója, bírája, mestere, orvosa, pszichológusa te magad vagy - minden külső segítség csak saját ÉN-ed hangját teszi hallhatóvá számodra. Rossz közérzeted, depressziód, félelmed s gyakorta betegségeid oka, hogy ÉN-ed elégedetlen veled, mert méltatlan dolgokat művelsz, s átadtad magad olyan negatív hatalmaknak, amelyekhez semmi közöd. Minden díszharmóniád oka, hogy önmagaddal rossz viszonyban élsz - és erre semmiféle külső megpróbáltatás nem ad felmentést. Külső körülményeid csakis akkor rendeződnek, ha előbb magaddal kerülsz harmóniába. Ha önmagad kezét megtalálod, ha önmagaddal végre egyetértesz, olyan biztonságba kerülsz, amelyet soha semmiféle külső védelem nem tud biztosítani. Ha sorsod nehéz: könnyűnek fogod érezni. Ha küzdened kell, győzelmed biztosítva van, mert legnagyobb harcodat, önmagaddal vívott háborúdat már sikerrel megvívtad.
A lelkiismereted az ÉN hangja."

Néha azon gondolkodom, mennyire jó lenne, ha Valakinek feltehetném az összes kérdésemet a világot illetően. Mert néha elbizonytalanodom, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Ahogy az egyik csoporttársam fogalmazott: "érezni, hogy még nem forrt ki teljesen az egyéniségem". Igen, való igaz, hogy egyik pillanatban komoly felnőttnek érzem magam és felelősségteljesen gondolkodom, másik pillanatban viszont elveszek az emberek közt - úgy érzem - az elméleteimmel, ja és néha meg túlzásba viszem a lazaságot, poénkodást és vagy megbántok valakit, vagy hülyét csinálok magamból. Mindez miért? Nagyon őszintén talán azt mondanám, részben igen, ez vagyok én és néha unom a komolyságot, néha elegem van az emberekből és kínomban röhögök mindenen, másrészről néha pont abból van elegem, hogy az emberek mennyire lusták, lazák és bénák és ekkor fogom magam, nekiugrok tanulni, olvasni, hogy minél tökéletesebben tudjak mindent. Ez a maximalizmusom. Talán. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy velem van a hiba. Egész idáig magamról beszéltem, de mi van az emberekkel?! Lehet, hogy tényleg kezdenek megőrülni egyesek és olyan irányba változni, ami számomra teljességgel elfogadhatatlan?? Egyébként leginkább erről szerettem volna írni mostanában valami novella-féleséget. Arról, hogy úgy érzem, nincs már egyetlen egy ember sem a Földön, aki két lábon áll, látja a problémákat, (mind a társadalmikat, mind az emberieket), akinek gondolkodását nem korlátozza semmi, vagyis mindenről lehet Vele beszélni, aki nem ragaszkodik mereven az elveihez és hajlandóságot mutat arra, hogy életét megváltoztassa (ergó érzi, hogy ez így nem jó, ahogy most van).Természetesen most nem a nő-ideálomat adtam meg, hisz igazából partnert keresek (fiút, lányt, mindegy), akivel beszélgetések formájában kidolgozhatom az élet nagy kérdéseire a választ, akivel kikapcsolódni is képes vagyok, és akivel mindez tisztázása után bele tudok vágni talán a környezetünk, talán csak az életünk olyan formába való megváltoztatásába, ami TÉNYLEG boldogságot... [folytatódik]

Szabadon élni

Az élet hatalmas ambivalens érzéseket kelt bennem. Felgyülemlik olykor legbelül a világfájdalom, máskor a végtelen boldogság tengerén érzem magam.
Fáj, hogy ezekben a pillanatokban is nagyon sok ember éhezik, fázik, vagy szenved valamitől, de fáj az is, ahogy a modern, fejlett világ tagjai építik fel a falat, hogy minél kevesebbet kerüljenek kapcsolatba egymással, a külvilággal. Legbelül kiüresedett emberek járnak-kelnek az utcán, mindenki rohan elveszítve ezzel azt a képességünket, hogy a kis dolgoknak is örüljünk. Esténként irigykedve nézzük a televízióban mások látszólagos boldog életét, pedig a boldogság lehetősége bennünk rejlik, rajtunk múlik egyedül, miképp találjuk meg. Rajtunk múlik, hogy fitten tartsuk fizikai egészségünket, törődjünk szellemi fejlődésünkkel és lelkileg is szeretetben éljünk. Nem hiszem azt, hogy a divatban lévő rendszeres hétvégi vásárlások során megvett tárgyak öröme valaha is helyettesíthetné azt az érzést, mikor valakivel elbeszélgetünk, megismerjük, kalandokat élünk át vele, legyen ez egy társ, barát, családtag. Eszementen fejlődünk, miközben romba döntjük magunkat, s a természetet is.
Mégis néha ebben a zűrzavarban magam is látom életem értelmét. Meglelem az örömöt, a jót, s talán a boldogságot, amikor olyan emberekkel vagyok, akikkel jól érzem magam, amikor őszi sétát teszek egy erdőben, vagy amikor felcsendülnek kedvenc zeném dallamai. Szeretek utazni sokféle módon, kerékpáron, autóval, vonattal. Szeretek nyugodtan leülni és írni, esetleg zenét komponálni. Szeretek egy kellemes délutánon valamilyen sportot űzni, de szeretek dolgozni is. Sokszor az élet egy-egy fontos üzenetét lelem meg egy jó könyvben, vagy filmben, de a tanulásban érzem leginkább, hogy kielégíti szellemi kíváncsiságom.
S mi mindent szeretnék még? Az élet hozza majd magával, de szeretnék minél teljesebben élni, mert ekkor érzem igazán, hogy szabad vagyok, és azt hiszem, ez alapvető kritériuma a boldogságnak.

Miért van az, hogy egyre fontosabb szerepet kap az életben a pénz? Miért van az, hogy a szeretet minden formája egyre inkább háttérbe szorul?
Az én tapasztalatom nem sok. Fiatal vagyok még, de nagyon bánt az emberek viselkedése a mai világban. Mindenhol ugyanazt látom és tapasztalom. A szomszéd folyamatosan újítgatja a lakását, azt hiszi, boldogabb lesz az élete tőle, pedig ha csak egyszer is visszaköszönne és egymásra mosolyognánk, feltehetőleg nagyobb élménnyel járna. De a kertes házaknál is égig érő téglafalakat húznak fel, csakhogy ne lássák egymást és ne érintkezhessenek egymással. Az autós hatalmát kiélvezve száguldozik ott, ahol gyerekek is léphetnek az úttestre, a boltos nemhogy szólna, ha több pénzt adnánk, de még szándékosan rosszul is ad vissza, az vállalkozó apuka megvesz mindent lányának, amit csak akar, de képtelen őszintén rámosolyogni, megölelni, ÉS a nagy átlagember szívesebben ül le megnézni egy valóságshow-t a TV-ben, mintsem barátaival, családjával beszélgessen a világról, s mindenről, ami benne van. Az emberek zárkózottabbak lettek, nem szívesen ismerkednek, tele vannak előítéletekkel, egyfajta "tömegcikké" váltunk. A bőség zavarával küszködünk, mégis magányosan éljük le életünket.
Ezúton üzenem Mindenkinek, hogy éljen teljes életet, próbáljon ki minél több dolgot, ismerjen meg minél több embert, beszélgessen Velük és legyünk mindig vidámak, mosolygós kis manók! :-)

Nem csak egy jó filmet...

1984, A part, AI-Mesterséges Intelligencia, Az időgép,
Dr. Moreau szigete, Egy csodálatos elme, Kék lagúna,
Mechanikus narancs, Moulin Rouge, Napfivér-Holdnővér, Szétcsúszva.
Jelenleg ezek a kedvenc filmjeim, egytől-egyig hihetetlen
hatást gyakorolnak rám, amikor csak megnézem őket.
Elgondolkodtatóak, másfelől úgy érzem, azzal az
energiával, amit ezek a filmek nyújtanak, képes lennék
a világot is megváltani.