Sziasztok!
Én kivételesen nem arról szeretnék írni, hogy máshol mennyivel jobb és szebb, mint itthon Magyarországon.
11 évig éltem Csehország fővárosában Prágában, és bár a város csodaszép és tiszta, sajnos a cseh emberek sokat tanulhatnának a magyaroktól.
Az emberek általában rosszindulatúan közelednek egymáshoz, és borzasztóan felszínesek, ami főleg a fiatal korosztályra igaz. A férfiak az alapvető tiszteletet sem adják meg a nőknek, a szomszédok alig ismerik egymást, a baráti összejövetelek szintén ritkaságnak számítanak.
A legnagyobb eseménynek a cseh szépségkirálynő-választás számít, a fiatalok körében a kiruccanás egyenlő a kocsmalátogatással...
A helyesírásukról már nem is beszélve, amihez képest a magyar pofonegyszerű. Ott félévente tollbamondást közvetítenek a tévében, annyira rosszul tudnak az emberek írni. Ezt legjobban az a példa szemlélteti, hogy egy ilyen tollbamondás után a cseh nyelv tanár ismerősöm büszkén mesélte, hogy csupán egy hibával sikerült megírnia...
Persze senki ne gondolja, hogy pocskondiázni szeretném azt az országot, ahol tulajdonképpen többet éltem, mint Magyarországon, hiszen Csehország számos értékkel rendelkezik. Csupán azt szeretném sugallni, hogy az egyszeri turistalátogatás alkalmával kapott kép egy országról nagyon felületes, és nem lehet tudni, hogy igazából mi áll mögötte.
Ne vágyakozzunk hát folyton máshova, ne meneküljünk el innen, inkább nézzünk szembe a problémákkal, és mindenki a maga módján próbálja egy kicsit szebbé, jobbá tenni ezt a szép országot!
Szép napot mindenkinek!

Márai Sándor: Füveskönyv
Mindenkinek ajánlom, aki még keresi önmagát, aki boldogtalan, de legfőképpen annak, aki EMBER szeretne maradni embertelen századunkban.
Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kellene, és akkor talán szebb lenne a világ. :-)
Jó szórakozást hozzá!

Azt hiszem vannak emberek, akik magányra termettek. Én is közéjük tartozom. Tulajdonképpen nincsen ezzel baj, bár, néha kétségtelenül nagyon nehéz elviselni ezt az állapotot. Én még fiatal vagyok, de már most belefáradtam, hogy a magányosságom okát keressem. Ha nem így tennék, talán bele is pusztulnék. Van, hogy a magány csak átmeneti állapot, és ilyenkor az ember borzasztóan szenved tőle. A másik eset pedig az, hogy a magány örökre szól. És hogy mit tehet ilyenkor az ember? Egyszerűen megtanul együtt élni vele, és előbb vagy utóbb megszokja, de soha nem szeretheti meg. Csak egyszerűen elfogadja a jelenvalóságát, és szinte eggyé válik vele.
Nem értem, miért félnek tőle az emberek. A magány sokszor nagy dolgok bábája, és olyan értékeket segít a világra, amiből az utókor még sokáig táplálkozik majd. Csokonai egyenesen kívánkozott utána, Márai szerint pedig a magány az író sorsa.
Vannak pillanatok, amikor a pokolba kívánnám. Főleg az ünnepeket nehéz átvészelni. Mégis hiszem, hogy nélküle nem lennék ugyanaz, és ha egyszer túl közel engednék magamhoz valakit, szertefoszlana, és én soha többé nem lennék képes egy betűt sem leírni. Azt pedig nem tudnám elviselni.
Ezért néha jobb békét kötni vele, ahogyan én is teszem.
A család, a barátok és az ismerősök gyűrűjében, azért én mégis pontosan tudom, hogy a legfőbb társam a magány...