Mosolygás és fény
A szobám villanyfényben úszik. Személytelen, árnyéktalan. A színek durvák, harsányak. Minden furcsán esetlen lesz, hirdetve, hogy emberkéz alkotta öt is, s a fényt is, ami megvilágítja. Szeretem ezt az embertelenséget. Itt nem kell éreznem,hogy ember vagyok, lehetek én is tárgy, mely nem érez, nem mozog. Nem mosolyog.
Villanyfény. Zúg, pislákol. Tulajdonképpen idegesít. Leoltom, meggyújtok egy gyertyát. Apró, kedves láng. Remeg, ahogy újra és újra rálehellem a levegöt. Elképzelem, hogy az a pici láng én vagyok, az óriás, aki rámlehell, Isten.Érdekes gondolat, idöt töltök vele...
Komoly vagyok. Talán nem is vagyok ember. Csak gép.
Nem fáj semmi. Közönyös vagyok. Levert. Apatikus. Az ilyenek nem mosolyognak. Csak széthúzzák a szájukat néha.
Mit nem adnék egy mosolyért. A fényért, ami belölem jön...
Csend van. Nem akarok sikítani, úgysem lenne értelme. Ülök és írok. Nincsenek emlékeim, csak ez a csönd van. Nem tudom, voltam-e ember valaha.
Most kitaszított vagyok.
Lefekszem. Nem vagyok álmos, de tudom, pihennem kell.
Lehunyom a szemem, álmodom. Álmomban sötét van, csak egy kis fény világol. Álmomban mosolygok...