Na heló!

Úgy tünik az én levelem az első ebben a témában. Nekem van egy fogyatékos osztálytársam. Mi csak 9.-esek vagyunk. A lány azért járhat normális iskolába, mert csak kezdetleges autista. Mivel 15, de még csak most pubertál állandóan a "nemi éltéről" mesél és qrvának tartja magát és büszkélkedik vele. Ha van valamilyen koncert, ő eljön és ránk száll. Minket is kellemetlen helyzetbe hoz és másokat is zavar. Egy ideig még vicces volt és direkt provokáltuk, de már fárasztó és idegesítő. A felsőbb évesek állandóan szivatják, ő meg azt hisz, hogy szerelmesek belé. Egyik osztálytársnőnkre rá van szállva és állandóan rajta lóg vagy beszól neki. Osztálytársnők már azon a szinten van, h gyűlöli és látni se bírja. Dráma tagozaton vagyunk és dráma órákat mindig elrontja, mert eleve a szinjátszáshoz és a komunikációhoz kell a személyiség és annak tudata, de neki nincs személyisége! Nem alakult ki benne. A memóriája valami félelmetes! Olyanokra emlékszik, amit még szeptemberben mondtunk neki. Próbál minket utánozni, mikor velünk van, de amikor órán csak ül vagy amikor egyedül van(ilyen szinte sosincs)akkor bambaán néz maga elé és tátog valamit Félelemetes! Dráma órákra szerencsére már nem jár, mivel úgy sem ért semmit. Azért ide jelentkezett, mert dráma szakon nincsenek akkora s..fejek, mint más szakokon.
Minket rettentően idegesít, de nem tudunk semmit se tenni. Az orvosok azt mondják járhat ide, a atanárok minket hibáztatnak ha valami kis "botrány" szerű valami van körülötte. De már jobb a helyzet, mint év elején. A legrosszabb talán, h minket egyáltalán nem kérdeztek meg, h válalunk e egy fogyatékos osztálytársat. Lehet, hogy ez elég önzően hangzik, de igazságtalan, h 26 embernek meg kell tanulnia egy fogyatékossal bánni és elviselni őt, mikor mindenkinek meg van a saját baja. Attól függetlenül, h ilyen fiatalok vagyunk, nekünk is vannak gondjaink, nekünk is vannak tragédiáink, még akkor is ha nem olyan nagyok, mint a beteg osztársunké. Sokszor nagyon fárasztó és akaratunk... [folytatódik]

Na heló!

Életem legnehezebb időszakán már túl vagyok:) Másfél évig voltam depressziós, ami tinédzserként elég veszélyes(szerintem). Most már jobban vagyok:) Már igazából nem is emlékszem miért lettem az. Talán nem értettek meg vagy én nem értettem meg őket? Másfél évig szenvedtem élet és halál között. Már megszámolni sem tudom, hogy hányszor gondoltam, hogy megölöm magam, vagyhogy hányszor nyomtam az arcomba a kispárnámat, aztán meg felemeltem és újra próbáltam, de valahogy sosem sikerült...Pengével is próbálkoztam de az se ment. Próbáltam leugrani az erkélyünkről is, de az se ment(bevallom azért, mert nem voltam biztos benne, h meghallok, legjobb esetben is csak lebénulok.)Aztán h elmentem kollégiumba, minden még rosszabb lett...Nem tudtam sosem egyedül maradni, a szobatársaim utáltak...Csak egy valaki nem. Az a valaki mentett meg a haláltól. Három hónap múlva egyre pozitívabban viselkedtem egyre többet nevettem, a szobatársaim megszerettek és jött egy fiú! Egy fiú, aki után szeptember óta epekedtem és mig depressziós voltam, azt gondoltam, h soha nem venne észre vagy ha még is, akkor nem érdekelném és bevallom, gyűlöltem. Gyűlöltem mert arra kényszerített, h szeressem még akkor is ha nem is tudott róla. Gyűlöltem mert tudtam, hogy soha nem lesz köztünk semmi és gyengít az iránta érzett szerelmem. Aztán hírtelen már ott tartottunk, hogy odajött hozzám. Egy közös barátunk mondta, h tetszik nekem és, h nézzen meg magának. Az a pillanat volt talán a legszebb pilanat az életemben, mikor egy fiú nem úgy nézett rám, hogy "menj már arrébb útban vagy". Épppen egy nagyon "izgalmas" ének óráról jöttem ki. Rólam tudni kell h általában úgy öltözködöm, mint egy fiú. Szóval éppen jöttem ki unott fejjel, borzos, zsíros hajjal, nagy szürke melegítőben, zöld bőnadrágban, ő meg mosolyogva végig nézett, én meg tettem magam, h nem is tudom ki ő és nem veszem észre. Aztán egy szünetben odajött hozzám. 15 perc alatt nem tudom, h két átlag vagy nem átlag ember mennyi mondtatot tud váltani... [folytatódik]

Helló!

Elég régen nem írtam. De most újból elszántam magam.
Az igazság az, hogy mindig egyedül voltam. A szüleim nem értenek meg, az állítólagos barátaim magamra hagytak. Most, hogy kollégista vagyok Meőzőtúronreméltem, hogy találok hozzám hasonló embereket. Találtam is. Ennek annyira örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Van egy lány, akivel mindig annyit tudunk röhögni, mindig egyre gondolunk, mind ketten írunk. Általában takarodó előtt mindig nagyokat röhögtünk a múlton. Már-már annyira jól éreztem magam vele, hogy bízni kezdtem benne. Egyik este mellé feküdte, és elmondtam pár dolgot magamról, amit minden erőmmel ki akarok tépni a szívemből,de még most se tudom, reméltem , ha elmondom neki könnyebb lesz a felejtés, de nem. Ő is magamra hagyott. Nagy ívben elkerül.
Nem tudom miért, pedig szívesen meghalgatott és megpróbált segíteni még a magányt is felejtetni akarta velem. Talán túl rá menős voltam. Olyan sokáíg voltam egyedül, meg nem értetten, hogy egy kis megértéstől túl buzgólettem. Annyira féltem a magány sötét gödrétől, hogy minden fűszálba bele kapaszkodtamcsak hogy ne keljen vissza kerülnöm oda, ahol 14 éve rostokolok. Van még egy lány, aki szintén költő és író. Őt már felfedezte egy kiadó és elolvasta a verseimet, melyeket elég jónak talált. Azt mondta majd megadja a kiadó címét, ahová beküldhetek pár verset. Sokat filozofáltam veleaz életről, a halálról, Istenról. De sok mindent másképp vall. Szerinte rosszul fogom fel az életet, mert túl pesszimista vagyok és mindenben csak a rosszat látom. Így hát újból egyedül vagyok. Újból belezuhnatam a magány sötét gödrébe.És ami talán a legrosszabb (hisz már valamennyire megtanultam barátok nélkül élni), hogy nincs fiú akit érdekelnék. Azt hiszem ez valamiféle tinédzser baj. Mert ha már nincs aki barát legyen lenne valaki, aki szeretne.
De most inkább arra koncentrálok, hogy ne kerüljek olyan mélyre, mint az elmult télen, amikor homeopátiás gyógyszereken éltem és nem tudtam aludni. Azon a télen minden gondolatom... [folytatódik]

Mostanában sokat néztem a hiradót és más politikai műsort.
Mindenhol azt látom és halom, hogy háború itt, fasizmus ott ...stb. Sosem értettem igazán, miért gyűlöl minden ember? Miért van annyi rasszista, antiszemita, skinhead, nacionalista meg a többi? Mi okuk van a gyűlöletre? Lehet, hogy sok nép hibázott a történelem folyamán, de nem az egész nép, hanem csak az a pár ember. Miért boszankodunk még mindig a múlton, mikor a jövőnk eltűnő félben van? Én azt mondom, a fiatalokon van a sor, hogy a múlt gonosz árnyait megöljük és megmentsük a jövőnket, hogy majd gyermekeink, és az ők gyermekei, és az övéik ... békében élhessenek. Nekünk kell politikai háborút vívnuk a maradiakkal és a gyűlölködőkkel, hogy majd egyszer tényleg béke legyen!

Charlotte Bronte: Shirley

Ezt a könyvet egy éve olvastam el. Charlotte Bronte hihetetlenül jólérzékelteti, milyen jómódú nőnek lenni egy férfiak uralta világban. Shirley Keelder joggal lehet minden lány ill. nő számára példakép. Az írónő firtatja az Ádám és Éva történetet, miszerint Évát nem sújtota annyira az Úr, mint Ádámot. A könyvelolvasása után komolyan elgondolkoztam Shirley és a mi társadalunkon. Ha jól belegondolunk, még mindig vannak XIX. sz-i megkülönbötzetések mindenütt. Vegyük például a családokat. Az a normális, hogy a nő takarít, főz és gyerekeket nevel, a férj pedig haza jön, eszik az asszony fősztjéből, lefekszik a tv elé és jobhílyán nem csinál semmit. Este pedig a fáradt asszonynak kötelessége teljesíteni házastársi kötelezetségeit. De ha a nő nem megy férjhez, hanem karrierista, akkor vén ***** (szépszóval szingli). Vajon tényleg ez társadalmilag elfogadott? Minden nőnek ez a sorsa, vagy csak Mgyarország ilyen maradi? Remélem, hogy nem! Isten nem azért vett ki minket a férfiak bordájából, hogy tárgykét használjanak minket,hanem, hogy egyenjogú társak legyünk!

Senkisem az, akinek mutatja magát. Mindannyian megjátszuk magunkat. Néha tudatosan, néha észre sem vesszük. Tudatosan tesszük, amikor hazudunk, amikor direkt csinálunk valamit. A nap 24 órájában megjátszuk magunkat. Ez a szüntelen állapot, oda vezett hogy már tényleg elveszünk. És ha már elvesztünk, soha többé nem kapjuk vissza az eldobott esélyt, hogy megtaláljuk saját személyiségünket. Örökre ott maraunk a sötét veremben és már soha nem leszünk boldogok.
Szerintem ez az élet célja! Hogy ne essünk bele ebbe a verembe. Hogy megtaláljuk azt a szemlyiséget, melyet Isten nekünk szánt.
A jóga szerint az élet célja az önvaló megtalálása, az Isten megtalálása önmagunkban.
a buddhizmus szerint az örökboldogág.
A keresztyénség szerint a fent említett, hogy megtaláljuk a személyiséget.
A valódi cél, ennek a három elképzelésnek a keveréke. Megtalálni azt a személyiséget, melyet Isten nekünk teremtett, ezáltal meglelni önmagunkban az önvalót, az Istent, és az örökboldogságot.

Sziasztok! Kb. tíz perce regisztráltam magam. Nagyon megtetszett ez az egész. Végre egy olyan lap, ahol elmondhatom a véleményemet. Én még csupán 14 éves vagyok. De ennek ellenére nem érdekelnek az olyan dolgok, amik kortársaimat érdekelnek. Sokak szerint túl komoly vagyok 14 évesnek, mert Bronte könyveket, szociológiákat, a budhizmusról és a jógáról szóló könyveket olvasom előszeretettel. Időm nagy részét könyvtárban töltöm és a neten érdeklődök minden féléről. Egyébként verseket, novellákat írok, és már többször is belekezdtem egy-egy könyvbe. A korom és a tapasztalatlanságom mindig átok volt. Nem sok barátom van ennek köszönhetően. Gimnázium után szeretnék szociológiát vagy pszichológiát tanulni az egyetemen. Nehéz olyan helyen felnőni, ahol elutasítják a nézeteimet, ezt megtanultam. Megtanultam emberek előtt halgatni és csak olyanok előtt beszélni, akik tényleg megérdemlik és, akik előtt lehet. Egyetlen olyan társam van, akit a mentoromnak is nevezhetek, ő tíz évvel öregebb nálam és főiskolás.Serencsére egy az érdeklősési körünk és ő egy igazi művész, csakhogy néha tud haza jönni. Gimnáziumba elég messzire megyek,Mezőtúrra. Végre itt hagyom Békést. Olyan szakra jelentkeztem, ahol hozzám hasonló fiatlok vannak,bártorkodom kimondani: művészlelkek. Remélem ott majd megtalálom a helyem. És persze azt is, hogy itt köztetek is.