Nem is olyan régen olvastam egy újságcikket, amiben az állt: a nagy befektetők azért nem ruháznak be a Tiszántúlon (főleg Debrecenben és környékén), mert szerintük ott nincs megfelelően képzett munkaerő. Már csak a tisztábban látás kedvéért: van egyetem, nem is akármilyen és nem is egy ebben a régióban, értelmes emberek pedig nem kizárólg Budapesten és a környékén élnek!!!!

Olyan sokan vagyunk, akik itthon szeretnénk maradni, itt szeretnénk tenni valamit a szülőföldünkért, azokért az emberekért, akik közt felnőttünk, akik segítettek felnőni! Ha csak a Dunántúlt fejlesztik, mi lesz az Alföld, a Zemplén, a Nyírség értékeivel? Mi lesz velünk...?

A múlt héten történt meg velem: A szokás szerint túlzsúfolt buszmegállóban vártam, amikor az egyik buszról leszállt három idősebb hölgy hatalmas térképpel a kezében. Elkezdték silabizálni, láthatóan nehezen boldogultak, azt sem tudták, hol tette le őket a tömegközlekedés. Vannak olyan emberek, akiket ha meglátok, nem tudok nem odamosolyogni vagy nem tudom nem megszólítani őket. Most is valami hasonló történt. Odaléptem, megkérdeztem, segíthetek-e, ők pedig boldogan elkezdték mesélni, melyik templomot keresik, olyan szép, olyan jó lenne megnézni, csak hát a lábuk már nem olyan, mint húsz éves korukban. Mondtam, sétáljanak le ezen és ezen az utcán, a templom tényleg csodaszép, megéri azt az öt percet. Rámmosolyogtak, kellemes napot kívántunk egymásnak és elváltunk. Attól a három mosolytól sokkal, de sokkal szebben ragyogott aznap a nap, könnyebb lett a szívem és boldog voltam attól: ma is adhattam másoknak valamit...

Ha rajtam múlna, eltűnne az összes betegség... Bár, akkor lehet, hogy nem haladna előre annyit a világ, egy helyben álldogálnánk, nem lenne annyi korszakalkotó találmány, nem gondolkoznánk el olyan dolgokon, amitől jobbak, többek lehetünk és esetleg csak egy betegség kapcsán állunk meg egy pillanatra és értékeljük át a világot. Akkor inkább módosítok: ha rajtam múlna nem lenne gyógyíthatatlan betegség...

Ez a gondolat még gimnazista koromban bukkant fel. Sablonos egy kicsit, magyarul nem is adja igazán vissza azt a hangulatot, amit nekem jelent.
Gimnazista voltam, éppen külön angolóráról mentem hazafelé egy csendes estén, amikor a talpam alatt megpillantottam egy járdafirkát: "Let the sunshine in your heart!" (azt hiszem, valamelyik Love Parade-nek volt a jelszava - egyébként utálom a technót!). Aztán akárhányszor arra jártam, mindig átmentem rajta, valahogy olyan szabad, reményteljes, meghitt hangulatot árasztott magából az utca is, az este is, a firka is...
Mára már lekopott, elhalványult, sokan megtaposták, talán észre sem vették, de nekem a fő mottómmá vált. Mindenkinek csak azt tudom kívánni: engedje át a lelkét a napfénynek!

Pánikbetegség.Aki tudja, mi ez, az érzi át igazán, mennyire meg tudja keseríteni az ember életét. Manapság rengetegen "szenvednek ebben a betegségben". Ráadásul nem is csak az idősebb korosztályt érinti. Én még csak 22 éves vagyok, de már négy éve kínlódok miatta, másfél éve szedek rá gyógyszert és most már tudom, hogy meg lehet gyógyulni belőle! Nekem rengeteget segített az internet: olvastam millió anyagot hozzá orvosi szakvéleményektől kezdve a "lájtosabb" újságcikkekig mindent. Én már jól vagyok és nagyon szeretnék segíteni másoknak is, hogy mielőbb meggyógyuljanak!!! Itt az a fontos, hogy a "beteg" találjon valakit, akivel mindent megbeszélhet, mert ez már a fél gyógyulást jelenti! Ha úgy érzed, nincs kivel megosztani, írj! Tanácsot, túlélési taktikát tudok adni, ha érdekel, elmondhatom, én hogyan jutottam el idáig. Nekem rengeteget segített, hogy tudtam beszélgetni olyanokkal, akik már meggyógyultak belőle.