Talán nem csupán maga a vers, hanem maga a kontextus amiben ez a vers íródott hatott rám valójában. Szergej Jeszenyin utolsó verse ez, és tulajdonképpen saját vérével írta meg. A vers megírása után egy nappal öngyilkos lett. Mindezeket tudva én már mésképp olvasom ezt a verset. Elborzadok minden alkalommal, és nem csak 'egyszerű' pesszimista költeményként kezelem.

Ég veled, barátom

"Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem."

Hát, én nem is tudom. Az utóbbi időben volt éppen elég problémám...és úgy érzem, hogy valahogy a kihívások nélkül is jól le tudnám élni az életemet. Ha nincs kihívás, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy unalmas az életed, vagy hogy a probléma megoldása nélkül már képtelenek vagy értékelni azt ami van. Egyszerűen,...az életnek értelmet nem is hiszem, hogy a kihívások legyőzése ad, az értelmét mindenki maga szabja. Nem érdekesebb lesz az élet, csak nehezebb. Gyakran tartanak mazochistának....(persze nem abban az értelemben)...de szívesen lemondanék a nehézségekről. A kihívás jelenthet a sportolónak valami pozitívat, az átlagember csak nehézségnek látja, amiről az emberek többsége örömmel lemondana.

Születésnapodra 2


Erőt veszek magamon, írni kezdek.
Boldogság tintámban nem ragyog.
Magam vagyok az ezernyi betüben,
S mégis olyan egyedül vagyok.

Minden betüben hozzád szólok,
A rímek is hozzád csengenek...
S csak azért írom most e verset,
Mert nem lehetek én ott veled.

Mert ha ott lennék kevesebb lenne
A boldog perc, mit adhatok.
De majd felderül arcod, örülni fogsz,
Majd ha e versem olvasgatod.

Ünnepi versnek nem nevezném,
Inkább holmi szegényes dallam.
De jobbnak láttam, hogy bánatomat
Neked írt sorokkal betakarjam.

Magamról szól, ajándék neked,
Téged benne nem magasztallak fel.
Dicsérő dallam erényeikről
Csak régen élt királyoknak kell.

Dől belőlem a léha ritmus...
Pattanó idegeimen dallá nőtt.
Add meg nekem, hogy ünnepibb vers
Érje meg még a tág jövőt.

Add meg nekem, hogy a te napod
Legyen az enyém is- örökre.
Adjuk meg egymásnak a boldogságot,
S fogadjuk egymást örökbe.

Szakitottam valakivel. Nem egy hétköznapi szakitás volt ez, ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni.De részletekbe most nem merülök bele...Mint a középkorban...szülők szóltak bele a dolgokba, mint Rómeó és Júlia vagyunk és leszünk eltiltva egymástól. És nehéz, mert nem értem a dolgokat, mert nehéz úgy új életet kezdeni, hogy úgy érzed a régit nem zártad le, hanem kisért...és előbb utóbb nem csak az érzést kell feladnod, hanem egy világképet amit kialakitottál, az álmaidat...és magadat is, mert már ekkora árulás és csalódás után nem lehetsz a régi. Igy jártam...és most 2hónap után is csak egy tékozló és önpusztitó élet az amit folytatok, nem törődve senkivel, és legkevésbé magammal. Ha legalább érteném mi történt. De nem, ezt már csak igy kell elfogadnom...és remélni, hogy több ilyen nem lesz...De tanultam, vagy inkább arra a tapasztalatra tettem szert, hogy ne bizzak az emberekben, mert nem éri meg egész lényedet úgy mésnak add, hogy időközben magad veszited el. Közhelyes voltam, de igy könnyebb.