Ha egy idős ember meghal, kicsit könnyen fogadjuk el, hiszem leélte a szép és boldog életét. Ha valaki hosszú betegség után megy el, elfogadjuk, még ha fiatal is volt. Legalább nem szenved tovább. De ha egy fiatal életét veszíti, hirtelen, minden ok nélkül, akkor ezt nem könnyű megemészteni. Most ez történt velem. Megismerkedtem egy aranyos sráccal, aki 4évvel volt fiatalabb nálam. A kora miatt nem mertem úgymond kikezdeni vele. Sajnos nem tudtunk találkozni. 9 napja végleg elment az élők sorából. Tudom, hogy neki ez volt megírva az élete könyvében, de akkor is nehéz feldolgozni, hogy egy ilyen srác itt hagyott minket, akinek mindene volt az élet, és saját családot szeretett volna. Vajon van-e élet a halál után. Sokan nem hisznek benne, hogy valóban lenne. Én igen, hiszem, hogy ő is jó helyen van, és onnan vigyáz ránk. Ez nagy tragédia, de lehet, hogy neki a jó, mert nem kell a földön élni, itt szenvedni a mindennapi boldogulásért.

Néha én is úgy érzem, hogy magányra születtem és sohasem lehetek boldog. Egyedül nevelem a 2 éves kislányom. Apjával még születése előtt szétmentünk és nem is tartjuk a kapcsolatot. Róla már lemondtam (mármint lányom apjáról), de nem is ez fáj most, ebbe már beletörődtem. Kb. egy éve megismertem egy kedves srácot. Először csak jó barátok voltunk. Aztán úgy egy hónapja lefeküdtem vele. Már azelőtt beleszerettem, de még magamnak sem mertem bevallani. Ő még most sem tudja, de nem is fogja megtudni. Nem akarom, hogy szenvedni lásson. A szex után mivel nem tudta eldönteni, hogy mi legyen kettőnkkel, így felajánlottam neki (én hülye fejjel) a nyitott kapcsotatot. Először szép volt, aztán eltelt kb. 10 nap és találkozott egy nővel. Azt mondja hogy teljesen belezúgott. Ez nagyon fájt, de nem mutattam az irányába. Nem is sejti, hogy mennyire szenvedek. Felajánlotta hogy legyünk megint barátok. Ettől félek, mert még szeretem, viszont belemennék mégis. De sajnos olyan a barátnője, hogy mindenkit el akar tőle marni. És az esik a legrosszabbul, hogy azt mondja ő nem változott meg. Pedig ő sem fogja fel hogy ez így van, mert annak a nőnek mindent megenged, beleszól az életébe nem is kicsit, elvárja hogy munkaidőd után mindig vele legyen. Bár amígy ilyen szerelmes az illető, addig úgysem tudok beszélni a fejével. Így hogy nem látom őt, kicsit könnyebb elfogadni a helyzetet. A leginkább az bosszant, hogy nem tudom kitombolni magamból a fájdalmat, és nem is lehetek szomorú, mert annak lányom látná kárát. Így érte nem adom fel, és arra fogok törekedni, hogy neki apát találjak. Így magányos nem vagyok, mivel lányom minden időmet kitölti, viszont megértő, szeretetet adó társ nélkül eléggé EGYEDÜL és ELVESZETTNEK érzem magam.