Jó kérdés, hogy mikor érzem, hogy igazán önmagam lennék... Talán akkor, amikor őszintén ki tudom magam nevetni, ha valami butaságot csinálok. Vagy akkor, amikor hibázok és ennek a hibának a következményeit vállalom és a fennálló helyzetben van erőm a lehető legjobbat kihozni a dolgokból, a körülményekhez képest. Akkor azt érzem, igen, ilyen vagyok, erős vagyok. Az emberben a kűzdés ösztöne nagyon erős. Csak van, akinél a megpróbáltatások hatására gyengül az ösztön. Van olyan, hogy én is elhagyom magam, hajlamos vagyok mélységesen elkeseredni és nyalogatni a sebeimet teljes magányba burkolózva. De aztán talpra állok, és újra megpróbálom, aztán megint és így tovább. Sokáig próbáltam a hibáimat takargatni, szőnyeg alá söpörni, mintha nem léteznének. Nagyon egyszerű volt, de felelősséget vállalni és kimondani, hogy ez vagyok én, ezzel és ezzel a hibámmal együtt, az már bátorság és valahogy csak eljutunk idáig is..., mert fejlődőképesek vagyunk. Tudom magamról, hogy mindig lesznek hibáim, lehet, hogy ezek mások szemében nagy hibák. Mindenki a saját hibáját értheti csak meg, ezért nem érdemes elemeznie másét. Egy biztos, baklövéseink mindig tanítanak valamit, tudni kell felismerni a figyelmeztető jeleket. Ha felismerjük, hogy ez most hiba, hogy ez az ÉN hibám, onnantól kezdve magunkat se csapjuk be többet és kezdődhet a javulás...

Sokszor gondoltam már azt, hogy életem legnehezebb időszakát élem, holott még csak 20 éves vagyok...:)Most ez megint egy olyan időszak, amit azt hiszem nevezhetek nagyon nehéznek... Egyetemista vagyok és nagyon szeretem az egyetemet. Azt tanulok, amit szeretek, amivel majd foglalkozni szeretnék. A baj a kis családom életében van. Mostmár jópár éve súlyt minket a balszerencse. A nővéremnél kron betegséget diagnosztizáltak, 16 évesen én is megbetegedtem. Én meggyógyultam, de idegileg nagyon megviselt az az időszak. Szinte azt mondhatom, úgy érzem sose leszek a régi...
A szüleim egész életükben keményen dolgoztak, hogy a nővéremnek és nekem mindent megadhassanak. Évekig jártak ki dolgozni külföldre. Februárban sajnos anyunál melldaganatot diagnosztizáltak és kétszer megműtötték. Jelenleg is kezelik, de én TUDOM, hogy meg fog gyógyulni. :) Nehéz őt betegnek látni, az acélerős, mindig pörgő anyukámat. Az ő betegsége az egész családot nagyon megviselte, ugyanis nálunk mindig ő volt a kapocs és a kulcsszereplő..:)Szeretnék neki segíteni, de nem tudom hogyan. És néha inkább ártok neki...:( A felgyülemlett feszültséget nálam mindig egy robbanás fejezi ki. Úgy is mondhatnám, hogy időközönként megcsinálom a magam kis hülyeségét, amiből családi "botrány" lesz. Ilyenkor a szüleim és a barátaim nagyon aggódnak miattam. Belátom, hogy ez önző dolog tőlem, de törekszem a változásra. Nem menekülhetek a meghökkentő tetteimbe az igazság elől, gyáva dolog.
A jövőre nézve sok célom van... Elsősorban a testi-lelki harmónia megteremtése és az érés... Szeretném meglátni a jó megoldásokat és nem szemellenzővel járni. És nem akarom többé, hogy mások az én ballépéseim miatt szenvedjenek. Főleg így, hogy annyi más gond van... Bizakodó vagyok a jövőre nézve, elhatározásaimat komolyan veszem. És bízom benne, hogy meglesz az erőfeszítéseim eredménye...:-)