Verset nem olvasni hanem írni jó...
Íme egy, ami az enyém és amit szeretnék másoakkal is megosztani:

Elégve

Elrévedni a múlt emlékfoszlányain; mintha puha selyemfüggönyön keresztül látnám önnönmagam: akkor látni engedem az elmúlt boldogságot; olyan mint volt, csodaszép, szivárványszínű emberalak. Most rám néz, de nem ismer fel.
Visszanézni édesen keserű; olyankor mezítláb haladok szerelmem édes csókja felé égő parázson át. Miként jutok beljebb és beljebb szívem eldugott folyosói felé és nyitok egyre több pókhálóval szőtt ajtót – tudatom múltba vezető ajtóit - lobban fel lábam alatt a parázs, s a kínt alig viselem.
Mégis, ahogy érzem a fájdalom elnehezülő ólomkarjait csontos vállamon csen csókot számra a vágy és visszafordulni nem tudok, már nem is akarok. Belekóstolni a szerelem édes nedüjébe, újra átélni a gyönyört, egyé válni, egyé olvadni vele, átélni százszor és százszor, lebegni, és tudni, úgy lengi át testem a boldogság, biztonság, a nyugalom, és a hit; mintha csak ködben sétálnék, csak ez most fényáradat, mindenhonnan jön, belémhatol, ad és én engedek, testem és lelkem úgy szívja magába, mint gyermek az anyatejet.
Az éjszaka súlyosan rámnehezül, csak érzem mert szemem csukva. Egyedül vagyok, kint sötétség honol, de belül a szivárvány színeivel játszom. Így fekszem órákon át néma csöndben képekkel a szememben, illatokkal az orromban , ízekkel a számban, érzelemmel a szívemben, és ahogy lassan elcsitul felhevült testem égő máglyája, alszom el egyszer csak átölelve kedvesem.
S miként nyílnak szemeim a reggeli fényre pukkannak a gondolat-és reménybuborékok százezer gyöngyszemmé és válnak fehér hamuvá szívem sebhelyén.

A híres költő, Vajda János: Nádas tavon című műve utolsó sorain érdemes mélyebben elgondolkodnunk.
„Hátha minden e világon,
Földi életem-halálom,
Csak mese csalósás, álom? ”
Vajon valójában létezek? És ha igen, miért pont én és miért pont igy? Hisz annyi de annyi lehetőség lett volna ennek elkerülésére!
Lehettem volna felhő, melynek nincsenek érzelmei, gondolatai, csak száll az égen, néha eltűnik majd újra megjelenik borongva, sötéten és az emberek menekülnek előle, esőcseppjei bántják a puha földet. Bánt…., tehát nem tökéletes.
Lettem volna akkor fűzfa, mely ingadozik a szélben, hűs árnyékot ad egy-egy szerelmespárnak a forró nyári napokban, és állja a legkegyetlenebb téli zimankót is; büszkén mégis megtörve, hisz egyedül görnyedezik terhe alatt, s nem hiányzik senkinek. Egymagában van e zord világban…
Tehát akkor ember leszek. De nem az, aki most vagyok! Egy ügyetlen, semmirekellő, elégedetlen lány. Hanem mondjuk Ő, az a boldog ifjú, aki oly szép, és akit mindig szép ruhákban, vidám arccal látok. Őt mindenki szereti. Csak mosolyog a világba, a bánatot biztos csak hírből ismeri. Lehajtott fejjel, könnyes szemmel arrafelé veszem az utam amerre Ő megy. Úgysincs hova mennem. Talán megkérdezem, hogy kellene élvezni az élet minden pillanatát; Ő biztos tudja a választ.
Belesek az ablakon. Csak egy gyertya pislákol, homály, de még igy is kivehetőek a fából faragott, kétkezi munkával összetákolt bútorok. A lány most a szobájába megy; szeméből csak úgy patakzik a könny. Kezével összekulcsolja a térdét és az ég felé néz. A falon anyja képe, mellette egy kereszt.
Összeborzongok. Mennyire más is a világ, mint ahogy azt mi elképzeljük!
Csak mások boldogságát látjuk, a sajátunkat hasonlítgatjuk, s ezáltal elsiklunk az apró örömök felett.
Az élet nem más, mint egy mese, melyben Te vagy a főhős és egyedül csak Te irányíthatod életed! Csalódás, bánat szövi át életed minden pillanatát, amelyre azért van szükség, hogy az apró dolgok... [folytatódik]

I am living my second childhood..
I always ask myself: why? - Nobody knows the answer..
Neather can I..

Távoli fények
Oh, mily szépek
Nappal az éjszakában
Fények a sötétségben.
De vaj’ mit rejtenek azon sziporkázó csillagok,
Repkedő angyalok?
Messzi réten, csendességben, békehozók, kedveskedők,
hát ők azok?
Vagy talán csak rivalkodó, hivalkodó
nagyratörő alakzatok
Mik magukba nyelnek minden reménykedő
ifjú arcú alakot?
Bárcsak tudnám mily képek is ezek,
jövendőm- ó teremtőm – a tenyeredbe helyezem.

Felnézek az égre, s mit látok!
Színes-szagos elefántok
Repkednek az égen hevesen
Ide-oda libbennek kecsesen.
Mennek, nem állnak
Hisz égi sorsuk meg van áldva.
De jaj! mily sors juthat én nekem?
Emberi létem szemét közt keresem.
De érdemes-e ezt tennem,
Embereket félrelökve, viszályban is de keresnem?
-Igen!- súg a fénybe törő nap sugára,
Hozzámbújva, megbabonázva – hisz még előtted az életed!

A naplemente, oh be szép
Mint egy forgó tűzkerék
Boglya lészen, elszáradék
S a tűz martalékaként ontja édes melegét.
Ballagok a parti úton
Szívem, mint egy karddal átszúrt sasé
Homály üresség, süvítő szél
-Fuss, fuss!- kiáltja felém.
S én szaladok
De gondolatom, vérem, húsom utánam fut.
Változtatnom kéne, megnyílnom végre,
Mint tavaszi rózsa nyílik a réten
Ez nem hagy nyugodni
Kísért sötét éjjelen
Ideje már véget vetni
Szép jövő, jöjj, engedd hogy elérjelek!

Kérdés az hova tart a világ?!
Feltalálták a mobilt!! -) Lenyomozod a barátod/barátnőd...A plazma TV-t -)nézheted ahelyett hogy a szeretteiddel lennél. Ezen kívül pornó, erőszak.. Disco -) sex, drog, egyre rövidülő szoknyák, harc a férfiakért...
Szeretek-e ebben a társadalomban élni? Mikor kétszer fél év külföldi gyakorlattal, egyetemi végzettséggel és több év munkatapasztalattal közli velem a HR-es hölgy egy asszisztensi(!) munkainterjún, hogy (mellékesen csodás a hajam és irigyli a színét, de..) kifésülhetném, jobban öltözhetnék (francba, lehet látta nem Zarában vagyok??!!) az angolom elég gyenge, plussz nem beszélek túl sokat úgy általában (nem tudtam hogy a csacsogás is alapkövetelmény!!), biztos el tudnám látni ezt a pozíciót? (dehogyis, nem tudom felvenni a telefont és kávét főzni..)
Milyen a világ mikor 14 évesek úgy viselkednek, mint az én korombeliek? Ezen kívül műkörmük van, és festett hajuk mikor én anno Walt-Disneyt néztem ilyen idősen? Mikor harcolunk a férfiakért, foggal körömmel, ezért nincs is bennük semmi tisztelet, lovagiasság, kitartás? Náluk igy a tökéles külső az alap, mellette főzzünk, gyereket neveljünk, és dolgozzunk, vásároljunk be, kérdezzük ki a gyereket, persze az ágyban is teljesítsünk?!! (anyáinknál a nők háziasszonyonként ellátták az otthoni munkát mig a férj előteremtette a kenyérrevalót, ezt igy igazságosnak tartom..) Mikor az internetes társkeresés éli fénykorát, ahol a férfiak annyira elvesztették férfi jellemüket, hogy ők várják el(!!) hogy irjanak a lányok, nekik kell vicces poénokat osztani és randira hivni, majd megcsókolni a másikat, és ha nem történik semmi pár randi után (anyáink házasságig vártak!) akkor jöhet a következő! Nem különb ez mint az állásinterjú, csak egy vagy, egy név, és a találkozón (interjú??) ha hibát ejtessz, mehet a neved a kukába..
A munkahelyen leépítések vannak, és nem vesznek fel új embert, kihajtják belőled még azt is amire azt gondoltad nem is vagy képes..ha feljebb akarsz jutni családra ne gondolj... [folytatódik]

A költők használnak gyakran hasonlatokat verseikben. És valóban...: én is találtam egy meghökkentő hasonlatot a szerelem késdésében.
Párválasztás. Olyan mint a melo. Keresel egy munkahelyet mely elvárásaidnak, igényeidnek megfelelnek (= szétnézel az utcán, szórakozóhelyen, boltban és megállapítod...ő és ő tetszik, vele megismerkednél), elmész állásinterjúkra, a legjobbat adod, hogy felvegyenek (= randik, mikor megismered a másikat, és kölcsönösen dönthettek arről, vajon akarjátok-e a folytatást, ilyenre vágytatok-e). Majd ha úgy dönt mindkét fél, hogy azt kapná amit szeretne, belevágnak. 3 hónapos próbaidő, ismekedés, tanulás, megfelelés...és a kiteljesülés, persze csak akkor, ha mindenki igy szeretné....
És következik a második fejezet:
Mivel az ember egész életében tanul, térjünk vissza kicsit az iskolához. Tanulás, a megtanultak alkalmazása és a vizsgák. Egy kapcsolatban sokat kell alkalmazkodni, igazodni, talán változni is. Egy igazi szerelemben az ember képes lemondani dolgokról, vagy épp megtanulni azért, hogy a másikat boldogabbá tegye. Ennek persze kölcsönösnek kell lennie, és határokon belül kell történnie, hisz nem aza cél hogy teljes mértékben megváltozzunk, hanem hogy kihozzák belőlünk a legjobbat. Észre kell venni, hogy ezek a dolgok nem terhesek, hisz a másik csak jót akar nekünk, és azért is vagyunk vele, mert bízunk benne, és kiegészítjük egymást. Egy saját példát mondok. 4 év alatt alkultam. Rámutattak a hibáimra, amit először morcosan, de megpróbáltam kijavitani, megváltoztatni, ez előrevitte a kapcsolatunkat. Minden nap egy vizsga, melyben helyt kell állnunk, mint az iskolában, mint a szerelemben. Az, hogy vége lett, egy bukásnak felelt meg. Valamit nem jól tanultunk meg a másikból és nem jól alkalmaztunk. Rossz egyenlet, hibás képlet, de persze mindig ott van a pótvizsga, az újratanulás lehetősége, annak függvényében ki mennyire és meddig érzi az értelmét a próbáknak.
Sokat tanultam, és örülök, hogy a birtokomban van ez a tudás. Ami viszont baj... [folytatódik]

Visszajöttem fél év után külföldről, ahová felejteni mentem. Több irásom is megtalálható itt az azelőtti fél évből, mikor tönkrement minden, széttört, mint egy hideg kőre csapódó üvegkristály...
Akkor lett vége az egyetemnek, akkor csalódtam a legjobb barátnőmben és vesztettem el nagy szerelmem. Próbáltam őt visszaszerezni, akkor azt hittem, amiket teszek, belefér a racionális dolgokba, ma már látom, ő sokkal hamarabb elengedett és vagy csak sajnált, vagy csak játszott velem a végén, hogy visszaadjon valamit, amit azt hitt, az én hibám.
Azóta arra is rájöttem, hogy én mindent megtettem a kapcsolatunkért...többet már nem tehettem volna...
Kimentem; elmenekültem. A gondolataim viszont utánnam szöktek...
Spanyol utam során belekeveredtem pár felesleges kalandba, vagyis csak én éreztem feleslegesnek és kalandnak, komolyan is alakulhattak volna, de valahogy képtelen voltam rá. Ha közelebb éreztem a fiut, addig csináltam a hülyeségetket, vagy mondogattam, hogy nem sikerül, hogy végül be is jött. Nagy felfedezéseket tettem magamon és a fiukon, főként külső szemmel figyeltem mi miért történik. Az első hónapokban sokat sirtam, aztán egyszer csak felvette velem a kapcsolatot. Tudtam akkor is hogy hülyeség belekezdeni, hisz csak felszines dolgokról irt. Az éltetett, hogy irni fog, de volt hogy hetekig nem jelentkezett. Lehordtam mindennek mintha még jártunk volna, és jogom lett volna hozzá...Aztán jött egy fiú. Beleszerettem. Nem tudom, hogy történt, rövid volt, viharos, mégis neki köszönhetem, hogy 1 év szenvedés után végre képes voltam egy búcsúlevelet irni exemnek. Ő ugyanazon az estén irt üzenetet, hogy ne haragudjak, hogy hamarabb nem tudta kimondani, vége... Akkor valahogy könnyebb lett. Rájöttem, hogy igazából csak én szerettem igazán, talán ő sosem szeretett...Egészen augusztusig jól voltam, mig meg nem láttam egy képen egy másik lánnyal. Az az érzés...szintén összetörtem. Mi közöm hozzá? Tudom, semmi, de más lánnyal soha nem láttam még. És ezt tudtam, hogy komoly... [folytatódik]

Van pár ember akinek nem lennék a helyében. Elmagyarázom miért. Ők olyan életet élnek, mint a szív mikor megáll. Egy egyenes vonal. Mennek egy teljesen egyszerű megszokott kis úton, mindig csak mellékutcákon, szétnéznek, és amit látnak teljesen jó, elégedettek vele. Miért? Mert nem látták azt, amit vesztenek minden egyes alkalommal, mikor egy lehetőség kínálkozik és ők elutasítják, mert félnek az újtól. A „mástól”. Nem hiányzik nekik, hisz nem tudják milyen is az igazi boldogság! Az igazi élet!
Én olyat élek, mint a szív mikor ver. Hullámok, fent és lent. Mint a hegyek, völgyek.. Mennyivel sivárabb egy pusztán, mint fent a hegyoldalon, vagy a csúcson, csodás kilátás, a lelked is szárnyal! Amikor ott vagy, nem tudsz betelni a látvánnyal, és azt kívánod, bárcsak örökké tartana! Ilyen nincs a síkságon...
És persze mennyivel hidegebb van ott lent, a völgyben, vagy egy alagútban…Ezen tulajdonságokkal együtt is azt mondom, megér...
Voltam ott fent, most lent vagyok. Semmi okom rá, mégis…
Talán azért mert most úgy érzem magam, mintha egy sötét, nyirkos kis gödörben ülnék, összegömbölyödve és ugyan ki tudnék mászni, de nem akarok… Jönnek néha emberek, lekiáltanak, hé te!, de nem szólok vissza, hisz ezek csak felszínes dolgok és minek beszéljek olyannal, aki nem érdeklődik teljes szívéből. Vannak azonban olyanok is akik nyújtják a kezüket, felnézek, a fény felé, nyújtom a kezem, elkapják, de én úgy döntök elengedem. „Nem kell a segítégetek”! Pedig kellene, tudom... Itt lent kuporgok, majd néha erőt veszek magamon és kikémlelek. Meleg van odafenn, süt a nap, mégis visszahúzódom, hisz nem is látnak azok az emberek akiket szeretném hogy lássanak, elmennek mellettem, nem is látják hogy itt vagyok. Akkor minek is mennék...
Talán egyszer jön valaki, aki kitart mellettem, aki még a gödörbe is bemászna értem, hogy kihozzon, aki miatt érdemes lesz összeszednem magam, és feladnom a már oly „belakott” otthonom. És vele együtt feljuthatok... [folytatódik]

What is the meaning of life?- Mi az élet értelme…
Mindig is foglakoztatott a kérdés, de főként most, hogy a nehezebbik felén állok…
Azért élünk hogy szüntelen keressünk? Keressünk szerelmet, amelyet hiába találunk meg, egyszer csak vége? Vágyódjunk valaki után aki már nem jön el? Tanuljunk reménykedve abban, hogy egyszer a javunkra válik? Keressünk munkát, hogy amit küzdelemmel megtanultuk, kamatoztatni tudjuk? Kamatoztassuk egy munkahelyen, ahol egész nap másoknak kell dolgoznunk? Szenvedjünk a szeretteink elvesztésén? A mindennapi kudarcokon? Higgyünk abban, hogy holnap szebb lesz a nap? És akkor is álljunk fel, ha mégsem úgy lesz? Hogy felkeljünk, dolgozzunk, együnk, fürödjünk, aludjunk, vonatozzunk, takaritsunk, egyedül legyünk, keressünk valamit…?? Szüljünk gyermeket, hogy azt ovodába, iskolába adjuk, mert dolgozni kell, hogy legyen mit ennie? Legyen mit ennünk? Hogy elköltsük a megkeresett pénzt, ruhákra, ékszerekre, márkás dolgokra, hogy a társadalomnak megfeleljünk? Vagy magunknak, ha már annyit tanultunk és dolgoztunk, akkor „legalább ez” meglegyen?
Hogy megérezzük a csodás dolgokat, hogy aztán elveszithessük őket?
Minden jó dolog végetér egyszer?- All good things come to an end…???

Vajon tanulunk saját hibáinkból? Vajon miért történnek dolgok akkor és úgy ahogy történnek? Muszály hinnünk nekik? És ha én nem hiszek benne?? Ha nem akarok?
Ki mondja azt hogyha valamit elrontottál, nem próbálhatod meg újra?Nem szeretheted újra?Egy elrontott dolgozat, újra megtanulom a leckét és sikerülni fog.... Ismerem a cola ízét, annyi fajta van, mégis az elsőt szeretem! Hány fajta sportot kiprobáltunk már? Vagy üdülővárost? Mért van mégis, hogy oda megyünk vissza amit a legjobban szerettünk??!!
Egy gyerek biciklizni tanul. Fél egyedül, mégis azt kéri, engedjék el. Nem tudja milyen ha nincs mellette senki akit szeret, aki vigyáz rá. Aztán mikor először elesik, és fáj, talán azért is feláll, mert nem akarja gyengének mutatni magát.Nem akar visszanézni. De mikor meglátja mennyire szüksége is van a támogató kézre, a hiány egyre csak nő, a fájdalom is...És így látja csak meg mit veszthet/mit vesztett, mikor elengedte azt, aki mindig mellette állt!!
Miért engedjük el a másikat oly könnyen? Miért nem tudunk megbocsájtani? Miért vagyunk gyengék visszanézni, és azt mondani:kellessz!! Miért nem merünk magunkba nézni, és engedni annak, amit valójában érzünk? Miért felejtünk oly könnyedén?? Miért??

Jövő héten megyek ki fél évre Spanyolországba. Azt mondják bátor vagyok, hogy belevágok. De vannak céljaim vele...Tegnap jöttem rá mik is azok....
Osho tanításai sokat mondanak:
Azt mondja, hogyha valaki fél a magánytól, annak fel kell másznia a Mont Everestre, hogy egyedül legyen és ezáltal megismerje mi az amitől igazán fél. Ha félsz a sötéttől, be kell menned a sötétbe, hogy meglásd milyen is az. És ha tudod, akkor már nem fogsz félni...
Egyedül leszek. Így megtanulok nem mindenáron, görcsösen kerseni valakit, lenni valakivel, lenni valahol csak hogy ne legyek egyedül.
Ehhez szorosan kapcsolódik a másik tanítás:
"Az élet keresés – szüntelen, kétségbeesett , reménytelen kutatás valami után, amiről nem tudjuk pontosan, hogy micsoda. A kutatás folytatódik, akár találsz valamit, akár nem.Kutat a szegény, kutat a gzadag, az egészséges, a bölcs a hatalmas, az ostoba- és senki sem tudja pontosan mit is keres. És ez a keresés nem engedi, hgy itt és most létezz, mert folyton valamerre másfelé űz. A keresés egy kivetítés, egy vágy, egy meggyőződés, amely azt mondja, hogy valami másra van szükséged – ami biztosan létezik, csak máshol, nem ott, és nem amikor te vagy. Megkérdezted valaha magadtól, mi az amit igazán keresel?"
Ez az amit én csinálok. Hajszolom az életet. Ezáltal nem veszem észre a boldog pillanatokat. Emiatt sok mindent elrontottam már. Így hát megpróbálok örülni annak, ha csak nézem a TV-t, olvasok a tengerparton, mert az is lehet jó dolog...Szeretném megtalálni Önmagam. Újra....

Fél évet voltam kint külföldön.A csatornákkal és tulipánokkal teli szépséges Hollandiában. Nem voltam egyedül, Vele voltam. Aki olvasta írásaim tudja, kiről beszélek. Kimentem vele, hisz mindenhova követtem...
Visszasírom azokat a felejthetetlen, felhőtlen, néha azonban akadályokkal teli időket! Két hét pokol...Mit keresek itt?-kérdeztem. Aztán minden rendbejött. Nehéz volt az ismerkedés, gátlásosak voltunk mindketten. Aztán együtt nevettünk, együtt sírtunk a többiekkel, vágytunk arra, hogy ne legyünk egyedül. Emberek, a világ különböző pontjairól. Kultúrák, ételek, vallások, szokások, összefonódtak. Emlékszem, ültünk az asztalnál, mindenki nemzeti ételt főzött. Csak néztem őket, akik mind máshonnan jöttek, beszélgettek, egy idegen és mégis közös nyelven szótértettek...Elfogadtuk egymást. Tudom, akkor nagyon nehéz volt, mégis az emlékek annyira szépek, hogy belefájdul az ember szíve... Menj, ha van lehetőséged, hisz az élmény csak a Tied marad! Küzdelem, kitartás, felfedezés...és gazdagabb leszel, ismerettel, szeretettel, kultúrával, élményekkel....és azt nem veheti el tőled senki már!

A fájdalmat meg lehet szokni....
Mikor korházban voltam és fizikailag fájt, először nagyon fájt, majd mikor hozzászoktam az érzéshez, a részemmé vált, szinte hozzámnőtt.Hozzánőttem. Tudtam, nem tudok ellene tenni, így tűrtem. Lehet, észre se vettem már...vagyis tudtam, hogy ez nem teljesen normális, de mit tehettem volna. Más kezében volt az életem. Ha nem tűrök talán belehalok...
Ugyanolyan mint a lelki fájdalom. Mikor vége tért a kapcsolatom- már fél éve- azt hittem belehalok. A fájdalom betöltötte a testem, lelkem, agyam. Még mindig ugyanúgy fáj. Nem kellek. Lemondtak rólam. Nem érem meg a fáradságot... Abban csalódtam, akit a legjobban szerettem. De a fájdalom valahogy kisebb. Megszoktam. Hozzászoktam, az életem részévé vált. Olyan mint egy testvér, egy barát. Nem tudom, megszabadulhatok-e tőle. Vagy akarok-e egyáltalán. Képes vagyok-e rá. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Nem tudok mit tenni...ahogy a fizikai fájdalommal sem. Nem rajtam múlik a megoldás. A szerelemhez két ember kell...

Jó munkahely az, ahol én dolgozom. Ahol olyan a hangulat, hogyha reggel felkelek nincs gyomorgörcsöm, hogy be kell mennem dolgozni. Ahol rendesek a kollegák, nincsenek viszályok, pletykálkodás, követelőzés, kiabálás, csak viccelődés, segítségadás, kellemes hangulat. Itt olyan emberek dolgoznak mint én. Nem keresik a másikban a hibát, ha van feladatuk, azt a magukénak tekintik és szívvel keresik rá a legjobb megoldást. Ahol elfogadják a segítő szavakat, ahol a jó munkát megjutalmazzák, ahol barátok vagyunk, nem ellenségek...Fontos, hogy tudj alkalmazkodni, tolerálni, nyugodt maradni minden helyzetben.
Fontos az is, hogy olyan munkakört csinálj amiben szivesen tevékenykedsz. Nekem felajánlottak egy sokkal komolyabb állást, de nem fogadtam el. Nem érte meg az a pénz ami miatt a mostanit feladtam volna.
Szeretek segíteni az embereknek. Jó érzés, hogy tudom, szükség van rám. Bár valaki kevésbé értékeli a munkám, én tudom, hogy nélkülünk - hiába a legnagyobb vezérigazgató is - nem boldogulnak!
Tehát, mindig légy vidám, végezd el a munkád a legjobb képességed szerint, nevess a többiekkel ha időd engedi, mindenkit szeress, és nem utolsó sorban, csináld azt amit élvezettel teszel!

Érzés...Mindig rámtörnek az érzések.És mindig más. Egy illat, egy reklámtábla és máris képes vagyok sírni, vagy örülni. Éneklek majd leülök és sírok. Siratom a múltat. Nem tudom miért. És azt sem még meddig. És megtartom magamnak. Még lakótársaim sem tudják mi van bennem. Minek mondjam el bárkinek hisz mindenki más, másképp reagál dolgokra. Azzal nem lesz jobb ha meghallgat, bólogat, ő is szomorú lesz.Egy embernek mondanám el az érzéseimet, de ő már nem kíváncsi. És ami a legfontosabb, meg sem értene. Engem senki nem ért meg. De ha megértene, azzal sem lenne jobb...
Mennyire sorsszerű a sors? Tényleg így kell lennie mindennek ahogy történik velünk? Fogadjuk el, ne küzdjünk ellene, hisz úgysem tehetünk semmit?
Meghalt egy barátom, 22 éves volt. Az a sors keze? Mikor utoljára láttam, nem tudtam, az lesz a legeslegutolsó.
A szakítás...azt sem gondoltam még egy éve, hogy idegenekként létezünk majd külön egymástól. Azt mondja "valamiért így kell lennie". Vajon hihetünk a nem láthatóban? Hagyjunk mindent, majd lesz valahogy? De ha én nem építem az életem, hát ki fogja? Honnan tudhatnám, mi lesz a jó lépés? Miért törődünk bele mindenbe, miért nincs küzdelem? Miért nem múlik a fájdalom??

Egyedül lenni egyszerűen nem megy. Nem azért mert nem szeretném, hanem mert az ember társas lényként született, azóta keresi egy másik ember szeretetét, közelségét. Először az anyai szeretet nyújtotta a támaszt, ezáltal nem éreztük magunkat védtelennek; nem éreztük magunkat egyedül. Aztán a barátok kezték átvenni az anya szerepét, inkább rájuk hallgattunk, meg akartunk nekik feleni, csak hogy ne legyünk egyedül; hogy tartozzunk valahova. Tartunk háziállatokat, hogy gondoskodhassunk valakiről; hogy érezhessük érünk valamit. Majd jön a szerelem. A kiteljesedés, másik felünk megtalálása, érzelmi és testi biztonság, összetartozás. Gyermeket szülünk hogy átadhassuk szeretetünket egy másik lénynek; hogy benne tovább élhessünk. Még ha egyedül vagyunk is egy szobában, nem vagyunk teljesen egyedül, hisz gondolatainkban akkor is ott motoszkálnak szeretteink emlékképei; nem hagynak minket egyedül, mert bennünk ott vannak...
Azonban...vajon belegondoltunk-e már abba, mennyi fájdalommal is jár egy valakit szeretni?
Szeretjük a szüleinket, egyszer meghalnak. Több évig is tarthat a gyász. Ha betegek, magunkon viseljük sorsunkat, mint ahogy annak idején ők is gyermekeikét. Barátaink elpártolnak, becsapnak, nem őszinték, és hát kérdéses, hogy nemcsak azért vagyunk-e nekik, hogy ők ne legyenek egyedül. A kutyánkat megmérgezik, macskánk elszökik, nekünk meg csak fáj....újból fáj.
A szerelem szintén. Megcsalnak, elhagynak, hazudnak, nem értenek meg, nem szeretnek igazán. És ha valakit elvsztünk, következik az üresség, magány érzése, gondolatainkban a boldogság újra átélése, majd -mivel nem bírjuk a magányt- keresésbe kezdünk. És keresünk valakit, akit újra elveszthetünk, és ez így megy amíg élet az élet.
Lehet, hogy úgy teremtették az embert, hogy lételeme legyen a fájdalom?? A szeretet fájdalmas.

Elmúlt 5 év.A legyszebb 5 év életemben. Már csak a jóra emlékszem. Hisz vége. Szakíottam vele, de rájöttem, már hamarabb szakított velem, mikor nem akarta, hogy a kapcsolatunk komolyabbra forduljon. Még élni akart, tehát lemondott rólam az ismeretlenért...És engem hibáztat. Én vagyok a bűnös. És hiába gondolkodom, heteket, hónapokat, hiába bizonygatom magamnak, nem én voltam a hibás, ő már ezt nem fogja megtudni. Talán nem is akarná megérteni. A szerelem köztünk erős volt. Te vagy a borsó, én a héja -mindig ezt mondta. Ámított és én hittem neki. Elhittem minden szavát. Ő volt az én váram, amiből építkezhettem. Most, hogy nincs, nem érek semmit. Nem érdekel semmi, sem az evés, sem az emberek, sem az öltözködés, nem tudtam dolgozni, többen kérdezték mi van velem....csak ültem otthon és sirtam, vártam egy sms-t, vagy aludtam, mert persze róla álmodtam, az elmémben akkor is ott volt. Ez ment több hónapig. Most már elértem, hogy megpróbálom lekötni magam, igyekszem nem otthon lenni, de ha már egy perc eltelik tétlenségben, ha csak ülök a buszon és utazom valahova, vagy fürdöm, azonnal elkezdek gondolkodni a miérteken...észre sem veszem és magyarázkodom, hibáztatok, emlékezek...gyűlölöm! És amit ennél is jobban gyűlölök: hogy még reménykedem. És a legrosszabb, hogy remény nélkül sokkal rosszabbul érzem magam. Amíg reményteljes a napom, kibirom. Ha a rosszabb gondolatok jönnek, nagyon fáj. Nem tudom elengedni. Azt mondta 80%-ban vége.... Akkor 20% a remény? Az ami maradt nekem? Nem akarok, de nem is tudnék olyat találni mint ő. Ő különleges volt, akárcsak én. Helyes, inteligens, segített a bajban....lusta, akaratos, kényelmes....nem én voltam neki a legfontosabb. Lesz valaki akinek az első leszek, aki feláldozza a családját, barátait, ahogy én tettem érte? Aki okos, vicces, és elfogad olyannak amilyen vagyok és akit feltétel nélkül szívből tudok szeretni ahogy őt szerettem?Minden ember más. Ha négy év szerelem után eldobott, inkább a könnyebb utat választotta, hogy tudnék találni... [folytatódik]