Valahol, Esterházy Péter regényében olvastam az álmokról, az álmodozásról Az álomban minden valóra válhat, mint a mesében!
Illúziódnak fátyolát ne tépd fel, maradj csak boldog álmodó, mert jobb egy meg nem valósult álom, mint egy át nem álmodható jövő.

Mi jobb? Amikor vannak szelek, felhők, vitorlák -- vagy amikor semmi sincsen ezekből? Az ilyen tenger, az ilyen világ -- milyen? Lehet, hogy harmonikus. Lehet, hogy az élet hiánya. (A Juhász Gyula-sorokban szerintem ez a második inkább bujkál.)
Amikor az ember megéli ezt is, azt is, majd újra ezt is, azt is ... mégis csak jobb, amikor vitorlázhatunk! Még az is igaz, hogy a félelem is jobb a semminél (vö. "az élet volt a félelem"), s biztos, hogy navigare necesse est. Kell. Kell, mert ha nincs (szél és vitorlázni sincs miért), akkor semmi sincs, életünk sincs.(Számomra érthetetlen a Nirvána-idea.)
Szelíd szeleket és jó vitorlákat kívánok mindnyájunknak.
Magdolna

Nekem ez a vers a harmóniavágyról szól. A felhőtelen ég és a vitorlátlan tenger egy létállapot képi megjelenítése. Azé, amikor az ember nagy ritkán eljut a teljes összhang állapotába. Az életünk tengerén állandóan cirkálnak a vágyak, az álmok, a célok, a tervek vitorlái, és állandóan ott tornyosulnak az égen a gondok, a megoldandó problémák, az elrontott helyzetek, a félresikerült gesztusok, a ki nem mondott, elfojott szavak, érzések felhői.
Különös, tűnékeny állapot az, amikor sikerül kifogni a szelet a sok esztelenül kavargó vitorlából. E vitorlák eltűnése nem cselekvőképtelen apátiát jelent. Ahhoz, hogy a víz felszínén maradjunk erőlködni kell. Hogy haladjunk, evezni kell, hogy össze ne törjünk a zátonyokon, navigálni kell. Az élet kreatív küzdelem. Ám a minden áron elérendő vágy- és ábrándvitorlák gátolják a haladást, a gyakran önmagunk által gerjesztett gondfelhők eltakarják az irányt.
Igen, "Van valahol egy tenger és egy ország, / Mely vitorlátlan és felhőtelen." Bennünk él. Abban a ritka pillanatban, amikor tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, hol a helyünk, mi a dolgunk.
Azért szép ez a vers, mert a költészet erejét, a képekben beszélő nyelv gazdagságát sugározza. A felhőtelen vitorlátlan ország valakinek a túlvilágot, Isten országát, valakinek az emberiség örök sóvárgásának tárgyát, a szépség, és a jóság honát, az elsüllyedt Atlantiszt, s van akinek a lélek megtalált békéjének kivételes pillanatát idézi. Engem ez utóbbi érintett most meg (nem zárva ki a másik két asszociációt). Megérintett, és el is gondolkodtatott, mennyi feleslegesen felhúzott vitorlám kering, és mennyi felhő ködösíti a látóhatárt.
A vitorlák levonása, s a felhők tudomásulvétele egyfajta sztoikus életfilozófiát igényel. 34 évesen kezdem egyre jobban érteni a sztoa eszményét. Nem morális közöny, nem nihilizmus, nem is cinikus irónia, hanem egy bizonyos elfogadó belenyugvás, vitorlalevonó csendesség rendezi mindennapjaimat, s ezt a törekvést érzem szegény magányos, a semmi szélén egyensúlyozó... [folytatódik]

Halhatatlanul

Ebben a formában gyönyörűen hangzik.
Számomra "így néz ki a meggyőző hit".
Igen, vallásos vagyok, de már gyermekkorom óta előítéleteim vannak a "templomi szigor" iránt.
Tipikus templomi példák: ha tetszik, ha nem, zsoltárokat kell énekelni, a tiszteletes (pap) prédikációit meg kell hallgatni, maradéktalanul elfogadni.
Több prédikációt is végighallgattam, különböző férfi, női, fiatalabb, öregebb paptól, de mindig egy tanulságot sikerült levonnom. Nevezetesen: a hívek állandó ostorozása, a mélységes alázat alatti még nagyobb alázat hírdetése, a bármit gondolsz és teszel úgysem jó az kijelentések, stb. Természetesen vannak "jó dolgok" is egy templomban. Illetve nem is a templomban, hanem inkább a Bibliában. A ne ölj, ne lopj stb. tízparancsolata bármikor, bármilyen élethelyzetben kötelezően megállja helyét. Nem hinném, hogy amikor a Biblia "íródott" elsőrendű célja lett volna az amit a mai vagy a régi papság művel(t).
Nevezetesen: a mai napig vita tárgyát képezi, a pap nősülhet vagy nem (pl. katolikus). Ezenkívül ott van a rengeteg törvénytelen papi gyermek. (Mert ugye ők is férfiak). Évszázadokon át különböző viták. Minden kor másképp "értelmezi" a Bibliát.
A másik irányban kialakultak az Iszlám-hívők, a Buddhisták, megíródott a Korán, s még felsorolni is szinte lehetetlen a vallási irányzatokat. Kinek van "igaza"????
Véleményem szerint mindenkinek. A hit alapját ne az képezze, hogy nősülhetek-e, hogy elválhatok-e, hogy kötelezően énekelni kelljen zsoltárokat, hogy hallgassam az újabb "leszúrásokat" a templomban: már megint gyarló voltam, már megint semmit nem csináltam jól, már megint hitetlen gyaúr voltam.
A hit alapját képezze inkább az érzés mely belülről, belőlünk fakad. Ezért is áll legközelebb hozzám a fenti Juhász Gyula vers. Juhász mindent átfogóan szavakba tudja önteni a hitet. Ő kijelenti, hogy "van valahol.... egy ország". Isten ugyanígy kijelenti, hogy létezik, van az Ő országa. Én úgy érzem ezt minden ember elhiszi. Minden egyes... [folytatódik]