Ha egy idős ember meghal, kicsit könnyen fogadjuk el, hiszem leélte a szép és boldog életét. Ha valaki hosszú betegség után megy el, elfogadjuk, még ha fiatal is volt. Legalább nem szenved tovább. De ha egy fiatal életét veszíti, hirtelen, minden ok nélkül, akkor ezt nem könnyű megemészteni. Most ez történt velem. Megismerkedtem egy aranyos sráccal, aki 4évvel volt fiatalabb nálam. A kora miatt nem mertem úgymond kikezdeni vele. Sajnos nem tudtunk találkozni. 9 napja végleg elment az élők sorából. Tudom, hogy neki ez volt megírva az élete könyvében, de akkor is nehéz feldolgozni, hogy egy ilyen srác itt hagyott minket, akinek mindene volt az élet, és saját családot szeretett volna. Vajon van-e élet a halál után. Sokan nem hisznek benne, hogy valóban lenne. Én igen, hiszem, hogy ő is jó helyen van, és onnan vigyáz ránk. Ez nagy tragédia, de lehet, hogy neki a jó, mert nem kell a földön élni, itt szenvedni a mindennapi boldogulásért.

Juhász Gyula: Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!

Köztes lét (siratók

- bennem élnek s én Általuk

fáj

Sz.-U. Mária, Klinko Robi, Ibos Dezső
- fiatalon eltávozott gömöriek emlékére
(gauche et naif hommage à Babits Mihály

jaj, meg kell halni,
meg kell halni!

ki sírta-búgta először,
mit minden ember panaszolhat?

mért élünk,
ha halni kell?

mért sajnáljuk,
mit itt hagyunk:

a fényt, a leget,
vizet és meleget

szülőket és szerelmeket,
gyermekeket, emlékeket?

mért fáj hagyni
fájdalmakat?

mért oly szép
e rongyos élet?

tán egy isten
nem tud betelni vele,
hogy mindig újra hallja
e gyönyörű sirámot:
jaj, meg kell halni,
meg kell halni?

jaj, meg kell halni,
jaj meg kell halni!


Marika

hová is tehettem
gesztenye hajad
szemedből a csillagot
„napsugármosolyod“+?

a bőröd az, ami
a fehér papírra feszül
s belefúrni fejem
párna most az ágyékod?

ringó mozgásod
hullámok csapkodása
vagy földrengés
lávakitörés?

és a hangod, az hol szól
és kinek?
erdő susogó csendje
hattyú dala

fergeteg sikolya
toronyház omlása
vagy csak a szívemnek
kétségbeesett utolsó rángása?

s a kezed, az most kit simogat
mond?! csak nem a férgeket?
s a hited, az kit segít?
a közönyös eget meg földet?

minek is voltál, ha nem vagy?
és én mivégre élnék
ha nem bíztál volna rám
pár apróságot


Mária

Borzasztó mélységnek
Tisztavizű kútja,
Kimeríthetetlen vagy,
Te halott
Kedves, édesanya.

Okulásra erőtlen
Esendő bűnös,
Ahogy ezelőtt is,
Évtizedek óta
Belőled élek.

Szent Szűz nevű
Mária,
Te adtál éltet -
Gyermekeid,
Tanítványid
Hirdedtjük,
Szeretet,
Derűs üzeneted.


(ez utolsó szövegcsében a címnevet és "strófákat" + alakba' képzelém az eredetibe', de itt ezt nem t'om +cs'álni

Az Élet a legkeményebb komédia, nem ismert a rendező, nem tudjuk ki a producer.Az ő kezükben van a forgatókönyv, melynek a tartalmát nem ismerjük. Próbáljuk az Élet szinpadán napról napra szerepeinket, beledöglünk a szereplési lázba, és nem tudjuk ki lesz a közönségünk. Aztán, amikor az általunk nem ismert preimer időpontja bekövetkezik, rádöbbenünk: önmagunknak játszottunk! De aztán jönnek az újabb szerepkörök. Játszuk a kapcsolatainkat, az örömeinket, a szerelmeinket, eljátszuk egy meglévő, alig virágbaszökkenő szerelemnél a félelmeinket is, mert bennünk él a veszteség érzése, s aztán azt vesszük észre, hogy már az ismeretlen rendezőnek mi írjuk a forgatókönyvet. Aztán kikerülhetetlenül fel kell lépnünk a tragédia szálkás, kopott szinpadára, amelyből kiállnak a szögek, véresre sebzi a talponkat, amikor lépnünk, táncolnunk kell rajta. Itt már van közönség: szembenéz velünk a halál, aki nem a középkorban ábrázolt csontvázas kaszás, nem! Kemény arcú, olykor joviális, majd int, s amikor vége a műsornak egy szeretett ember már hiányzik közülünk. Tehát ez a mi mindennapi életünk. Van aki statisztaként játszik ezen a színpadon, úgyis tűnik el, de aki a szerepében játsza a darabot,kezdi faggatni a rendezőt, aztán rájön a saját élete az, a producer a sorsa, ami a forgatókönyvet illeti, abban nincs más belírva, csak kaligrafikus betűkkel az: NINCSENEK VÉLETLENEK. Aztán ti "színésztársaim" hogy vagytok ezzel? Mi a szereposztás?

Komédia? Tragédia? Avagy:

"Állani némán mint a Mátra,
Nem nézni előre se hátra.
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
És köszönteni mindent szépen,
Minden valók testvéreképpen."

Ez egy kőtáblán van a mátraszentimrei templom bejáratánál, Sík Sándor-idézet.
Persze valószínűleg többeknek ismerős, akár a Mátrából, akár a verses könyvből; s gondolom, a tartalma meg talán saját életünkből. A "Szilvia" üzenet küldője is így érezhet -- vagy gondolkodhat.(?)
Amikor meg nem tudunk a Mátra magasságához, méltóságához/alázatához emelkedni, akkor persze más a helyzet. Akkor ellenben, ha mégis olykor komédia ez az élet, azt érzéseink minősíthetik annak (szerencsére nem is ritkán), a CSAK gondolkodónak viszont inkább tragédia (úgy kell neki).

Mi van, ha kevésebbet gondolkodunk s kevesebbet érzünk? Mi van, ha egyszeűen csak hálát adunk minden reggel, hogy íme, ránk virradt egy új nap... Nem tragédia, s nem komédia. Csak Van. Kell több?