Mért van az, hogy nem tud felejteni a szív, úgy hitted, hogy túl vagy mindazon amit évekre bezártál a lelked mélyébe, s akkor jön valaki a múltból aki felszaggatja a sebeidet, a lelked ismét vérzik, s a szíved sajog.
Most szeretnék egy lakatlan szigeten lenni, ahol nem kell az érzéseimet tikolni, ahol ha sírok senki nem kérdezi meg , "mi a baj"
Néha úgy érzem szeretnék vele találkozni, de ma rájöttem, hogy nem szabad találkoznunk, mert ugyanolyan érzéseket vált ki mint 8 évvel ezelőtt - de miért, mért nem felejthettem el úgy, mint mást elfelejt az ember, Ő miért kivétel? Lehet ez egész életben elkísér?
Most nem tudom, hogy magamat sajnálom,vagy azt az érzést amit magával hozott, és akkor "jó volt élni mint még soha"
Most fáj a lelkem és zokog, és oly nehéz mint ha mázsás súly lenne rajta. Ha az életemet újra élném, lehet kihagynám azt hogy megismerem , annak ellenére, hogy érzés adott ami keveseknek adatik meg az életük folyamán, de akkor talán nyugodtabban élnék és nem háborogna a lelkem, s vele együtt a múlt, amelyekről azt hittem, hogy elég mélyre temetem.....

Csak igazságosnak kell lennünk. Az igazságosság megengedi, hogy védelembe vegyünk bűnösöket, és rosszat mondjunk az ártatlanokról.

Èn az édenkerti Ádámot és a belőle lett asszonyt, akarom védelembe venni. Tisztára akarom mosni őket. Mai magyarul, rehabilitálni akarom őket. Ugyanakkor az Édenkertet teremtő Istent akarom a vádlottak padjára ültetni, még nem tudom milyen váddal. Szívem szerint olyan formán, hogy csak úgy nyekken, mikor odakerül arra a padra. De ezzel már ki is esnék a megítélés játszmából. Elfogult vagyok, hisz ideje korán, a vizsgálat elött, heves érzelmek fűznek hozzá. (Valyon igazságosabban ítélkeznek e a hívők, akik Istent szeretik és haragudni nem is tudnának rá? Avagy, az ő Istennel kapcsolatos gondolkodásuk, eléggé nyugodt?)

Jó. Akkor el is búcsúzom, mert, nem akarok igazságtalan bíró lenni.

De, mert híve vagyok a "gyarló" ember megbecsülésének, felteszek egy-két kérdést, illetve fölhívnám valamire a figyelmet. "Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?" Nos, az édenkerti Ádám, egyértelműen rosszul érezte magát, abban a nagy bőségben, az Édenben. Ezért is, ezt megszüntetendő, lett az asszony megalkotva. Hogy aztán ki mennyire lett boldog, ítélje meg bárki, ahogy jónak látja. Én minden esetre úgy vélekedem, és véleményemmel nem vagyok egyedül, hogy a legnagyobb emberi boldogság, egy gyermek születése. Ezzel kapcsolatban elmondom, hogy az első embergyerek az Édenen kívül, avagy a megátkozott világban született. Ott volt aztán nélkülözés, de szerintem inkább csak testi. Idevágó még, az a körülmény, hogy a próféták előszeretettel tartózkodtak a pusztában és gyakorolták a nélkülözést. De had hozakozzam elő, még egy Jézus idézettel. Mégpedig "a mi atyánk"-ból. "A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól"

Elvesztettem valamit. Egy olyan dolgot, ami teljessé tett. Amiben magamat láttam. Ami az enyém volt, figyelt rám és vigyázott rám. Nem becsültem meg. Márcsak akkor vettem észre, hogy hiányzik, nincs velem, mikor már sokat haladtam előre. Félúton elveszítettem. Elhagytam. Visszamentem, hogy megkeressem. De nem találtam. Várt rám sokáig, várta, hogy visszatérjek, de későn érkeztem. Elment. Nem találom. Pedig azóta is keresem, és keresni fogom amíg csak élek. Várni fogom, ahogy rám várt. Hátha rájön, hogy nélkülem nem léphet tovább.

Hallgatás

Ha van mit mondanod, de hallgatásra kényszerítenek, belül mondd ki; az ilyen hallgatás átsugárzik. Az is észreveszi, aki kiáltozásra is kész, hogy elhallgattasson. Ő fog megcsöndesedni, s elakad lehengerlő mondata közepén. Akkor nyugodtan pillants rá, kicsit hosszasabban. Érteni fogja, mit nem mondtál ki. Akinek beszédes a hallgatása, annak a szava rövid lesz, de hiteles. Halk, de határozott. Komoly, mégis derűs. Vonzani fog, anélkül, hogy akarná. Világol a mind sötétebb világban. (Vasadi Péter)

ŐRI ISTVÁN: HOLDFÉNY

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem.

Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerte szállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak... [folytatódik]

S. George: Nacht-gesang III

Sei rebe die blümt
Sei frucht die betört
Dir lieb und gerühmt..
Nun meide was stört

Was siecht und vermorscht
Was hastet und brüllt..
Von seltnen erforscht
Der menge verhüllt

Begehre das graun
Das schwellt nicht mehr sprengt -
Das schöne zu schaun
Das wärmend nicht sengt

Bis traumstill auf höhn
Der strahl in dir tauscht
In goldnem getön
Dein leben verrauscht.

'899/900


Éji ének III.

Légy szőlővirág,
Bódító gyümölcs,
Dicsért aranyág..
De arra ne költs,

Mi korhad, apad,
Üvöltve siet..
Mit ritka kutat
S nem tud a tömeg:

Várj szürke homályt,
Áradva se tép,
Melegít, de nem árt.
Nézd azt, ami szép;

Míg szótalanul
Mint égi sugár
Élted, no lehull,
Arany zene vár.

ford. Elekfi L.


Éj-zong III

Virágzó szőlő légy
Gyümölcs, mey csábít
Kedves és dícsért..
Ám kerüld, mi háborít

A kórost, mey széthulló
A törtetőt, nagyszájút..
Aki keres, fehér holló
A sokaság hazúg

Kívánd a szürkét, félelmes
Áradása nem hajszol többé -
Melegít, nem éget
A vigyázott szépség

Álomcsendig a magasban
A sugár benned változik
Aranyos csillogó hangzatban
Élted surran-elmúlik.

(s. ford.

Erwiderungen: das wunder - Viszonzások: a csoda

Nun geschieht das höchste wunder: - A nagy csoda most jelent /esett/ +:
Fliessen traum und traum zusammen - Álom s álom egybefutnak

érzést csak a(ján)d(ékoz)ni lehet, mindenestül, kéretlenül-zavarva, viszonzás, jutalomvárás nélkül
+osztni gondolatokat, tapasztalatokat, ágyat, pé'zt stb. lehet
az érzéseinkkel végülis egyedül maradunk
(Hegel fenomenológiája alapján

Cseh Tamás:

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.


Talán.

szeretlek, Éj

szeretem az éji csöndes órákat,
mikor a szellembe merülve élni jó
jó üresen is múlatni,
elfolyni hagyni az időt szívem dobbanásin
nyitja s zárja kapuit
napnyugta s -kelte távlata,
túl rajt kifosztva állok
a nappali lármában
érzéketlen, semmiről se tudva,
reménytelenül, hogy megdöbbentsél újra
eljöveteled csodájával


"Belélegzem - végre - az éjszaka és a szabadság friss lehelletét."

(Strindberg: A bolond védekezése, s. ford. - szándékosan hibás)

(Néhány sor elmosódott, aztán ...)
............................"az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze? ...)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttünk légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze -
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok... Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már ... onnan túlról? Brr... Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén... Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén... Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd ... elmondom ... amit ...
majd, ha leszállok, hazaérek ...
amit itt ... éreztem ... csak akkor
mondhatja el ... ha kikerül ... az utazó ...
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betűtlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi... [folytatódik]

Az érzéseink olykor akkor kegyetlenek velünk, amikor nem is gondoljuk. Ebben az évben múltak a hónapok felettem, peregtek a napok, mint annyi más ember felett is, ha jöttek rossz dolgok, megráztam a vállamat, s mondtam majd. Aztán lassan a majdok elfogytak, mint amikor a fagyit berakták véletlenül a mikróba, jó látvány, de életízű példa! Az emberi lélek is ilyenné vállhat véletlenül, amikor hinni mer az ember az érzéseinek, mély barátságoknak, felobbani látszó érzelmeknek. Hiszen az elmondottak az élet velejáróinak kellene, hogy legyen, hiszen oly sok szépet hordoznak magukban. Aztán egyszer csak valahol meg pattan valami. Volt egy egy enyhe tavaszom, egy forró nyaram, olyan érzéseket kaptam, amire nem is gondoltam volna! Aztán egy óvatlan pillanatba, ki tudja, honnét, s miért robbantak fel az érzéseim, a hittem, a vágyam, meg talán aki lelkileg voltam, napok alatt elveszett. Elmerűltem egy másik ember érzéseibe, s a hullámok, mint döglött bálnát, a partra vetettek, amikor köddé vált az arca, a pillantása. Az érzéseid mindig végig kísérnek téged, járd a tenger fövenyét, a gazos ösvényeket, a sivatag köveit, mindig veled maradnak. Amikor azt hiszed, jó útra, simára lépsz, márvány van a talpad alatt, a bőrcipőd kényelmet ad, véd, mindentől, de ha megmozdul a lábad, emlékezz a nehéz útra. Ha pedig az ember az érzései révén a sziklák között marad, csak még a napba nézzen, ott a fény, s amikor lenyugszik, akkor menni kell, mint én is majd! Értékesek az érzések, szépek, ha mi önmagunkban bánunk velük méltóképpen, nem mindig tudjuk megvédeni ezt a kristályt önmagunktól, hogy ne hulljon szét. Erre kellen kitalálni valamit!

Pilinszky János: Verés

Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.


Ne csak a múltban, s ne is csak a jövőért éljünk, hanem elsősorban a jelen pillanatban - és másokért is.

Egy érzés? Mely meghatározza mindennapjaimat, minden cselekedetemet, gondolataimat. Betölti szívemet. Tudom: hiába! De mégsem, mert általa szebben látom a világot, jobb ember leszek.
Ép ésszel felfogni a lehetetlent, de mégis: hinni, hinni reménytelenül, rendületlen!

Nincs mit mondanod-
nincs mit mondanom.
Szemed jégvirág borítja-
már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod-
nincs mit mondanom.
Párosan viselt magányunk
súlya nem megosztva nyom:
egészben a válladon,
egészben a vállamon.

Ne érts félre, ha kereslek:
rádtalálnom nem öröm,
tűnt ölelés emlékétől
únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.
/ Baranyi Ferenc/

Napjainkban kortól függetlenűl sok érzés, behatás éri az embert. Látni lehet ebben a feltuningolt világban, hogy a mondvacsinált sztárok, a szilikon babák, a fullos pasik, mindent elhisznek, de hol maradnak az érzések. Az érzések azt mondják, könnyebben elhisszük, amit igaznak óhajtunk, aztán, amikor saját érzelmeinkbe nyakig belemerülünk, amikor már nincs egy mentőcsónak sem a látóhatáron, rájövünk, hogy száz meg száz, gyakran fel nem ismerhető módon tórzitja el és fertőzi meg néha értelmünket az érzelem. Ezt talán akkor lehet a legjobban érezni, amikor úgy az ember anyait apait belead egy kapcsolatba, de nem egy futó menetre, egy-két hétre, hanem az érzelmei alapján alapoz arra, aztán az érzései egy óvatlan pillanatban kicsorbúlnak. Ilyenkor gyakran elmaradnak a válaszok, s sorakoznak a miértek is. Az érzések szépek, azonban az érzések őlnek is, mint egy alattomos, lappangó vírus, amely bekerül a nyirokrendszerbe, s amikor már fáj a jelenléte nem lehet védekezni ellene tovább, csak sodródni vele, vagy lelkileg belepusztulni, vagy valahol partot érni.Érdekes az ember, sokszor észre sem veszi az élet nagy fordulatait, aztán rájön, mint én is, gyakran arra, hogy ilyenkor a lélek erősen kapcsolódik azokhoz a helyekhez, ahol öröm ér bennünket, vagy bánat szakad reánk. Éérdekes, e legutóbbihoz ragaszkodunk leginkább, feledve az örömöt, a bánat uszályába kapaszkodunk. Tudom, hónapokkal ezelőtt saját bőrömön éltem át ezt a katarzist. Az élet kombinációk sorozata, az érzelmeinkbe belevisszük a szerelmet is, aztán ott állunk egyszer csak egy kopár szírtfokon. Ott aztán rá lehet jönni arra, hogy a lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés. a léleknek magába kell szívnia, át kell hazsnosítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. Mert enélkül nincs élet a szívben, s levegő híján kínlódva pusztul el. Nem elég, ha mi csak magunkba érzünk, ott a másik fél felelőssége is, de ha egy óvatlan pillanatban rálép az oxigéncsőre... [folytatódik]

Márai egyik regényében egy asszony felkeresi a helyi plébánost lelki segítségért. Isten szolgája így felel neki:

"Kedves lélek, szeretnék segíteni magának. Egyszer jött hozzám egy asszony. Szeretett egy féfit, annyira szerette, hogy megölte.
Nem késsel ölte meg, nem is méreggel, hanem azzal, hogy nem engedett, egészen akarta azt a férfit, el akarta venni a világtól. Sokáig verekedtek.
Egy napon elfáradt a férfi és meghalt. Az asszony tudta ezt. Elment a férfi, mert elfáradt a verekedésben.
- Tudja lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek.
Nem elég szeretni, lelkem.
A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kelll szeretni, hittel.
Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne.
Isten a szeretet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot.
De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik válllára. "

Néha jó lenne nem érezni, érzéketlennek lenni, kiüriteni magamból az érzéseket, ahogyan kiüritek egy papirkosarat.
Az érzések bántanak, amennyi örömet okoznak , ugyanannyi fájdalmat is--ha kitöltenek, akkor feszitenek , ha elmerülünk bennük, akkor megfojtanak, ha meg akarjuk másokkal oszani, akkor elveszitjük őket.
Az érzések nem mondanak semmit mert mulandók, talán ez az egy vigasztaló bennük, hogy ugy is elmulnak...minden érzés elmulik egyszer és akkor üressé válunk, hiányérzetünk lesz, megmenekültünk, de minek??

Van pár ember akinek nem lennék a helyében. Elmagyarázom miért. Ők olyan életet élnek, mint a szív mikor megáll. Egy egyenes vonal. Mennek egy teljesen egyszerű megszokott kis úton, mindig csak mellékutcákon, szétnéznek, és amit látnak teljesen jó, elégedettek vele. Miért? Mert nem látták azt, amit vesztenek minden egyes alkalommal, mikor egy lehetőség kínálkozik és ők elutasítják, mert félnek az újtól. A „mástól”. Nem hiányzik nekik, hisz nem tudják milyen is az igazi boldogság! Az igazi élet!
Én olyat élek, mint a szív mikor ver. Hullámok, fent és lent. Mint a hegyek, völgyek.. Mennyivel sivárabb egy pusztán, mint fent a hegyoldalon, vagy a csúcson, csodás kilátás, a lelked is szárnyal! Amikor ott vagy, nem tudsz betelni a látvánnyal, és azt kívánod, bárcsak örökké tartana! Ilyen nincs a síkságon...
És persze mennyivel hidegebb van ott lent, a völgyben, vagy egy alagútban…Ezen tulajdonságokkal együtt is azt mondom, megér...
Voltam ott fent, most lent vagyok. Semmi okom rá, mégis…
Talán azért mert most úgy érzem magam, mintha egy sötét, nyirkos kis gödörben ülnék, összegömbölyödve és ugyan ki tudnék mászni, de nem akarok… Jönnek néha emberek, lekiáltanak, hé te!, de nem szólok vissza, hisz ezek csak felszínes dolgok és minek beszéljek olyannal, aki nem érdeklődik teljes szívéből. Vannak azonban olyanok is akik nyújtják a kezüket, felnézek, a fény felé, nyújtom a kezem, elkapják, de én úgy döntök elengedem. „Nem kell a segítégetek”! Pedig kellene, tudom... Itt lent kuporgok, majd néha erőt veszek magamon és kikémlelek. Meleg van odafenn, süt a nap, mégis visszahúzódom, hisz nem is látnak azok az emberek akiket szeretném hogy lássanak, elmennek mellettem, nem is látják hogy itt vagyok. Akkor minek is mennék...
Talán egyszer jön valaki, aki kitart mellettem, aki még a gödörbe is bemászna értem, hogy kihozzon, aki miatt érdemes lesz összeszednem magam, és feladnom a már oly „belakott” otthonom. És vele együtt feljuthatok... [folytatódik]

A fájdalmat meg lehet szokni....
Mikor korházban voltam és fizikailag fájt, először nagyon fájt, majd mikor hozzászoktam az érzéshez, a részemmé vált, szinte hozzámnőtt.Hozzánőttem. Tudtam, nem tudok ellene tenni, így tűrtem. Lehet, észre se vettem már...vagyis tudtam, hogy ez nem teljesen normális, de mit tehettem volna. Más kezében volt az életem. Ha nem tűrök talán belehalok...
Ugyanolyan mint a lelki fájdalom. Mikor vége tért a kapcsolatom- már fél éve- azt hittem belehalok. A fájdalom betöltötte a testem, lelkem, agyam. Még mindig ugyanúgy fáj. Nem kellek. Lemondtak rólam. Nem érem meg a fáradságot... Abban csalódtam, akit a legjobban szerettem. De a fájdalom valahogy kisebb. Megszoktam. Hozzászoktam, az életem részévé vált. Olyan mint egy testvér, egy barát. Nem tudom, megszabadulhatok-e tőle. Vagy akarok-e egyáltalán. Képes vagyok-e rá. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Nem tudok mit tenni...ahogy a fizikai fájdalommal sem. Nem rajtam múlik a megoldás. A szerelemhez két ember kell...

Érzés...Mindig rámtörnek az érzések.És mindig más. Egy illat, egy reklámtábla és máris képes vagyok sírni, vagy örülni. Éneklek majd leülök és sírok. Siratom a múltat. Nem tudom miért. És azt sem még meddig. És megtartom magamnak. Még lakótársaim sem tudják mi van bennem. Minek mondjam el bárkinek hisz mindenki más, másképp reagál dolgokra. Azzal nem lesz jobb ha meghallgat, bólogat, ő is szomorú lesz.Egy embernek mondanám el az érzéseimet, de ő már nem kíváncsi. És ami a legfontosabb, meg sem értene. Engem senki nem ért meg. De ha megértene, azzal sem lenne jobb...
Mennyire sorsszerű a sors? Tényleg így kell lennie mindennek ahogy történik velünk? Fogadjuk el, ne küzdjünk ellene, hisz úgysem tehetünk semmit?
Meghalt egy barátom, 22 éves volt. Az a sors keze? Mikor utoljára láttam, nem tudtam, az lesz a legeslegutolsó.
A szakítás...azt sem gondoltam még egy éve, hogy idegenekként létezünk majd külön egymástól. Azt mondja "valamiért így kell lennie". Vajon hihetünk a nem láthatóban? Hagyjunk mindent, majd lesz valahogy? De ha én nem építem az életem, hát ki fogja? Honnan tudhatnám, mi lesz a jó lépés? Miért törődünk bele mindenbe, miért nincs küzdelem? Miért nem múlik a fájdalom??

Vajon mit jelent a csend? A csend egy tág fogalom, olykor szinte megfoghatatlan. A csend nem azt jelenti, amikor éjszaka már nem szűrödik be hozzánk az utca zaja. A csend nemis azt jelenti, hogy csak egy totál üresség vesz körül minket, amikor az álomra várva elsőtétített szobánkban várjuk, hogy elérjen az álom. A csend az más, fél tőle mai felgyorsult korunk embere! A csend szép, de paradox módon egyben kegyetlen is. Életemnek hosszú évekkel ezelőtt volt egy időszaka, amikor a csend rabdáságában éltem, erősebb volt, mint egy szerető ragaszkodása, majd menekültem tőle, "zajt" csaptam a lelkemben. A zaj megártott, aztán egy váratlan pillanatban ismét szembe találtam magam vele,amikor egy zajos nap alkonyán megállt mögöttem, megérintett, felállított a munkám melől, kikapcsoltatta velem a rádiót, és a szembe nézett velem, de nem vádlón, mint a lelkiismeret. Ekkor láttam magam előtt a nap hordalékait, az elmulasztott időt, amit az utóbbi idóben nélküle éltem eddig. Másként nézek ismét az érző lelkek felé. Keresni kell a nap egy adott pillanatában a csendet, mélységei tanácsot adnak. De fel kell készűlni rá, mert amennyire pozitív tud lenni, úgy hajítja vissza az embert a lélek vak éjszakájába. Azt tanultam meg, hogy a csendet meg kell osztani másokkal, azokkal, aki közel akarnak kerülni hozzánk, mert csak a csendben vesszük észre a másikat! Csendben lehet beszélni érzelmekről, a lélek rezdüléseiről, és önmagunkkal is.