Az összes üzenet időrendben

Azt hiszem engem nem kímélt a sors, és elég sok nehéz időszakon mentem már át, de talán a két legnehezebbet mesélem el. 19 éves voltam, mikor édesapám, akit a világon mindenkinél jobban szerettem rákos beteg lett. Két éven keresztül néztem, segítettem egy életerős ember elmúlását, sokszor együtt sírtunk a kórházi padon, és tehetetlenségemben vele együtt fogytam. 21 éves voltam, mikor elment örökre, és én 30 éve nem tudom megemészteni az egész dolgot, hiszen sem a férjem, sem a gyerekeim nem ismerhették meg őt, pedig csodálatos apa volt.Aztán 38 évesen vesztettem el édesanyámat hosszú betegsége után, amiben megint tehetetlenül vártuk a napot, ami tudtuk elkerülhetetlen.
Azóta iszonyatosan félek minden elvesztésétől, és talán ezért viselt meg annyira mikor a gyermekeim felnőttek, és a nagyobbik fiam megnősült, és elköltözött tőlünk. Tudom a legtöbb ember ilyenkor örömet érezne, de én aki már annyiszor veszítettem el szerettemet, akkor csak azt tudtam érezni, hogy ismét egy darabot kiszakítottak a szívemből, és lassan mindenki elfogy mellőlem, akit szeretek. Borzasztóan megviselt, depressziós lettem, pánik beteg, és csak fogytam. Évekbe telt, míg végre beláttam, hogy nem elvettek tőlem, hanem inkább gyarapodott a szeretteim köre, hisz kaptam két szép unokát, akiket szerethetek, és a fiam továbbra is fiam marad. És most itt állok a következő megpróbáltatás előtt, hogy elveszítem a második fiamat is, hiszen ő is hamarosan megnősül. Hogy ezt hogy fogom megélni, még nem tudom, de bízom benne, hogy talán a szívem tanult az első esetből, és nem veszi annyira zokon, hogy ismét kiragadnak belőle egy darabot, de kapok helyette ismét többet, akit szerethetek. Tudom aki még nem veszített el szülőt, gyereket, az ezt nem értheti meg, de egyszer mindenkire sor kerül .........

Hello Mindemkinek!
Én kb. 30 perce reigsztráltam magam az oldalra. Tetszett lap és gondoltam szerencsém is lehet.
Bettinek hívnak, 24 éves vagyok, jelenleg Budapesten lakom.
Eddig nem volt szabadidőm, de most új munkakörbe kerültem így több szabadságom is lesz.(egészségügyben dolgozom, mint fizioterápiás asszisztens).
Főleg Budapest és Gödöllő környékéről(hétvégén Gödöllőn vagyok a családommal) várok leveleket, velem egykorú fiúktól és lányoktól is, haverkodás, barátkozás céljából.
Szeretem a jó filmeket, a mozit, a zenét (minden mennyiségben-Sting, Linkin Park, Ákos stb...). Szívesen olvasok és mostanában rákaptam az internetre is. Persze szívesen kimozdulok koncentre vagy egy jó programra is, de ehhez kellene egy társaság.
Alapvetően vidám, optimista beállítotságú lánynak tartom magam.
Bármilyen témáról szívesen levelezek.Írjatok, mindenkinek szívesen válaszolok!
Üdv:Betti

Sziasztok!

Lehet nem nekem kéne ide irnom, de egy kicsit más oldalról is szeretném megvilágitani a fogyatékosok életét!

Van egy barátom, 15 éves és nagyon beteg. Down kóros, nyitott gerinccel született, deréktól lefelé béna, epilepsziás és szivbeteg. Elsorolni is hosszú!
Én vagyok az egyetlen barátja... a testvérén és anyukáján kivül nincs senkije. És mégis olyan mintha a világ legboldogabb embere lenne! Mert amig mi egészségesek nyavalygunk minden kis apró fájdalmunkon, addig neki elviselhetetlenül fáj és mégis örül minden apró kis dolognak!!! Annyira tud szeretni és ragaszkodni mint egy pici virág a rét közepén amit bármikor elvihet egy vihar, és ő mégis kapaszkodik csöppnyi kis gyökerével.
Hatalmas feladat rá vigyázni, és anyukáját nagyon tisztelem és szeretem ezért.
És hogy megtapasztalhattam mennyire szeretetrevágyó és méltán érdemlő, nem tudom elképzelni, hogy lehet egy ilyen ember mellett elmenni és legyinteni :"Béna", "Idegesitő", "Megvan a saját bajom, nem kell az övé"...!!!
Ez utóbbi mondat különösen felháborit,mert ha valakihez szeretettel fordulunk, szeretetet kapunk..és bármilyen meglepő, de a Róla való gondoskodás sokkal több erőt ad a saját bajunk megsegitésén, mint az egyesek hinnék!!!

Aki kiváncsi például a down kórosok "kicsi vidámságára" nyugodtan keresse fel a Parafónia nevü zenekart és nézze meg egyszer az előadásukat...mert ha nem hitt a csodákban eddig, most élőben megtapasztalhatja.

És akit ez sem érintene meg....azt nagyon tudom sajnálni!

Sziasztok !

Ti is, akiknek én üzenek, már többnyire ahhoz a korosztályhoz tartoztok, akik kevésbé neteznek, de azért talán nem reménytelen a helyzet, hisz magam is közel az 5o-hez (nevetséges leírni is) már-már net-függő leszek, ha nem vigyázok.
Szeretnék levelezni!
Szabadidőm alig van, sokat dolgozom, de nagyon szeretek utazni, kreatív hobbykkal foglalkozni. Ezekre gyakran energiám sincs, nencsak időm, de azért bizakodom...
Ettől a levelezéstől talán inspirációt is várok.
Minden normális levélre válaszolok, de mivel nincsenek gyermekeim, e témában például nem lennék ideális partner.
Nem hallgatok jazzt, ilyen koncertre el sem mennék.
Ami ezeken kívül van, az elvileg minden érdekel.Még a politika is, de csak akkor, ha egymás KÜLÖNBÖZŐ véleményét nemcsak meghallgatni hajlandó a másik, hanem akár elfogadni is, ha a valóság azt támasztja alá.
Későre jár, ezért eléggé összeszedetlen és átgondolatlan ez a pár sor, de én most találtam rá erre a jónak ígérkező lapra.


A Moderátornak, ill. a Szerkesztőnek innek üzenem, ha lehet, hogy nem túl szerencsés a PalackPostaNet elnevezés, mert igencsak vegyes-kíváncsiságúnak kell annak lennie, aki ezt egyáltalán megnyitja. Én is vagy 5-6 más (nem jól működő, de jó elnevezésű) helyen jártam, ezzel elment pár hónap, mire idetaláltam, teljesen véletlenül. Látom, hogy a lapon nem olyan sokan vannak, szerintem ez az oka. Ez nem kritika, segíteni szeretném ezt a jó lapot!

Üdvözlettel Mindenkinek: Thess

Sziasztok!

Az emberek általában szeretnek beszélni, sőt szinte az egyetlen olyan dolog a beszéd, amit az emberek nagytöbbsége rendszeres hobbiként üz, ha kell, ha nem.
Egy furcsa gondolat jutott eszembe-nem szeretnék beskatulyázni senkit, de nagyrészt szerintem igy van- az emberek beszédének 3 tipusa van:
- vagy pletykáznak
- vagy önmagukról beszélnek
- vagy keverik a kettőt.
Nekem mindig azt mondják:
- "pletykás vagy,mint egy 70 éves öregasszony"- itt bocsánatot kérek a 70 évesektől: Bocsánat!
- "egoista vagy,nem tudnál másról is beszélni mint saját magad?"
Ha keverem a kettőt, akkor mindkettőt mondják.
Ki hova tartozik,döntse el saját maga, vagy hallgassa a megjegyzéseket.

Én innentől csendben maradok! :)

sziasztok!
Én egy 15 éves, Bp.-i lány vagyok. Mostanában eléggé szomorú, de általában kedves. Nehéz az élet erre már rájöttem, és azt hiszem még sok mindent nem tudok, de majd az élet meg tanít rá. Szeretnék megismerkedni, levelezni, kedves, és barátkozni vágyó emberekkel minden témáról.
Egy levélre váró lány: Imola

A legnagyobb gond, hogy el-el szoktuk felejteni, hogy bennünk a létra.(És ez még mindig a jobbik eset, van, aki nem tud róla.)

nem is tudom ... ha Attila mondta is ...
... és a hétköznapokon mit hordjunk ...
(most vettem elő nagynéném fekete ünneplőjét, szétette a moly)... de azért mégis van benne valami, legalább jobban megmarad az az igazi lelkünk (ha érdemes rá) ... de hátha mégis lehetne hétközben is abban az ünneplőben járni, hátha kitart ...

Ülök a szobámban, nézek ki a fejemből.. "Már megint egy szürke nap!"- gondolom.. Vére valahára, komótosan elkészülök, és megyek egyetemre.
Zötykölődik a busz, lassan beérünk.
Sietek, ahogy szoktam... (Pedig annyira nem kereget a tatár.)
Nem, nem állok meg a hittérítőnek, az ál-koldusnak (vagy igazi tán..?), szóval megyek a dolgom után.
Egyszercsak valami "űrbőlpottyant" fiatalembert látok tanácstalan arccal. Szakadtas bakancs, rasztás haj, és egy hátizsák. Valamit keres.
Gondoltam, megszólítom, hátha tudok segíteni. Nem beszél magyarul, így a világnyelven próbálok vele szót érteni. Ez sikerül, válaszol is. Kiderül, egy olyan helyet keres, ahonnét tud netezni.
Elvezetem az egyetemi könyvtárba, ott ingyen van, és külsősök is lehetnek a hálón.
Megyünk, ballagunk, és beszélgetni próbálunk. Ekkor kezd "veszélyesebbé" válni emberem, ugyanis elég jól belemelegedtünk a témák sűrűjébe..
Mire odaérünk a könyvtár elé, alig tudom elengedni.. Olyan jó egy érdek- és önzésmentes fiatallal beszélgetni.. Főleg angolul, és főleg, ha érdekesnek talál ő is engem... Nem tudom, pontosan mennyit, másfél órát biztos átdumáltunk.
Megtudom: ő egy csavargó.
Igen, jól olvasod; sőt, ő egy nagybetűvel írandó CSAVARGÓ.

Először nem értettem: hajláktalan, aki külföldről esett kis hazánkba, és idegen nyelven kér információt? Vagy kicsoda?
Ráadásul egy "hálótermet" keres?
Miért nincs otton?
Miért indult útnak?
Nem jár egyetemre/ főiskolára? Nem is dolgozik?

Furcsa volt.

Mint kiderült, önszántából lett vándor, eredetileg Csehországból származik. Évek óta, potosan hetedik éve már, hogy elindult otthonról.

Arra, hogy "Miért?" azt felelte, mert szabadon, társadalmi-faji, meg mindenféle kötöttségektől mentesen ÉLNI szeretne.

Nem akart zsíros állást, nem akart egzisztenciát. "Csak" élni az életét.
Elmesélte, hogy ismerősöknél, barlangokban-pincékben alszik, és hogy évente egyszer találkozik a többiekkel.
Amúgy nam mindig van egyedül. Most egy kis ideig várnia kell még... [folytatódik]

Sziasztok! Szeretném megosztani Veletek pár, kedves versemet. Remélem, adhatok valamit általuk.


Szem, lány, szép

Barna szem tüzébe érek,
Szembe benne mélybe égek.
Lángra lobbanok fényében,
Lélekpartunk tengerében.


Azonos

Én csak egy tábla vagyok,
Reám írnak angyalok,
Letörölnek a nagyok,
Teleírnak boldogok
És a tábla is boldog.

Lassan.. átalakulok.
Azt hiszem, tábla vagyok.


Hiányod

Hiányod átjárja csonka lelkem,
Mikor mellém ülsz,
Lágyan lepereg minden fájdalmam,
És nem fázom...
Viszlek magamban, csendben, benn..
És szépül víg-borús lelkem.


Boldogan élni

Szétosztva gazdag lenni,
Sírókat vígasztalni,
Elesettet felkarolni,
LÁNGBAN LOBBANVA
ÚJRA ÉS ÚJRA...
MÉGIS: TOVÁBB LÉPNI,
ÉLNI, SZERETNI:
Boldogság vizében,
Életünk tavában
Megfürdeni.

Röviden ennyi lenne.. Remélem, valakit valamelyik megfog, továbbgondolásra, netán továbbérzésre ad alapot...
Fogadjátok e pár sort tőlem!

Szeretettel:
Kakaóscsiga

Igazán szeretném ha el olvasnátok ezt a történetet.A barátság szép és igazi példája.

Életre szóló barátság
Írta: Ellen Sherman Hosszú évtizedek teltek el, mire a két pilóta rájött, hogy mi szövődött közöttük


A hetvenhét éve készült fénykép megfakult, mégis ismerős: 42 harmadik osztályos áll rajta, a cincinnati North Avondale Általános Iskola tanulói. A harmadik sorban egy fiú apró termete ellenére is kitűnik társai közül: John Leahr az osztály egyetlen fekete bőrű tanulója.

- Akkoriban még szinte mindenütt érvényesült a szegregáció, a faji elkülönítés - emlékezik vissza Herb Heilbrun 84 éves ingatlanügynök -, így nem játszottunk együtt. Nem voltam fajgyűlölő, de nem is voltak fekete barátaim. Úgy gondoltam, ez a világ rendje.

Herb nem sejthette, hogy élete a következő háromnegyed évszázadban elválaszthatatlanul összefonódik majd Johnéval - hogy egyikük fontos szerepet játszik majd a másik megmentésében, s hogy mindez fontos tanulsággal szolgál a barátságról.


Több mint egy évtizeddel az osztálykép elkészülte után kitört a II. világháború. A két férfi a maga útját járta, és nem is ismerték meg egymást igazán. Herb bombázópilóta lett, B-17-es repülő erődöket vezetett, John pedig, aki szintén szerette volna teljesíteni hazájával szembeni kötelességét, a Tuskegee-kísérlet résztvevője lett.

- Mindig is a repülés volt az álmom, de senkinek sem kellettek fekete bőrá pilóták - emlékezik vissza John. Miután azonban egy pilótának jelentkező diák pert kezdeményezett, elindítottak egy programot fekete pilóták kiképzésére.

- A hadseregben úgy gondolták, gyorsan bebizonyítják, hogy alkalmatlanok vagyunk erre a feladatra, és azzal le is zárják a dolgot. - A Tuskegee-pilóták azonban mindenkit megleptek teljesítményükkel, és több száz harci bevetésben vettek részt. A világ mégis csak azután szerzett tudomást bátor tetteikről, hogy az HBO 1995-ben filmet készített az egységről (nálunk Pilóták háborúja címen mutatták be).

A repülés izgalma bőven ellensúlyozta... [folytatódik]

Szabadon élni

Az élet hatalmas ambivalens érzéseket kelt bennem. Felgyülemlik olykor legbelül a világfájdalom, máskor a végtelen boldogság tengerén érzem magam.
Fáj, hogy ezekben a pillanatokban is nagyon sok ember éhezik, fázik, vagy szenved valamitől, de fáj az is, ahogy a modern, fejlett világ tagjai építik fel a falat, hogy minél kevesebbet kerüljenek kapcsolatba egymással, a külvilággal. Legbelül kiüresedett emberek járnak-kelnek az utcán, mindenki rohan elveszítve ezzel azt a képességünket, hogy a kis dolgoknak is örüljünk. Esténként irigykedve nézzük a televízióban mások látszólagos boldog életét, pedig a boldogság lehetősége bennünk rejlik, rajtunk múlik egyedül, miképp találjuk meg. Rajtunk múlik, hogy fitten tartsuk fizikai egészségünket, törődjünk szellemi fejlődésünkkel és lelkileg is szeretetben éljünk. Nem hiszem azt, hogy a divatban lévő rendszeres hétvégi vásárlások során megvett tárgyak öröme valaha is helyettesíthetné azt az érzést, mikor valakivel elbeszélgetünk, megismerjük, kalandokat élünk át vele, legyen ez egy társ, barát, családtag. Eszementen fejlődünk, miközben romba döntjük magunkat, s a természetet is.
Mégis néha ebben a zűrzavarban magam is látom életem értelmét. Meglelem az örömöt, a jót, s talán a boldogságot, amikor olyan emberekkel vagyok, akikkel jól érzem magam, amikor őszi sétát teszek egy erdőben, vagy amikor felcsendülnek kedvenc zeném dallamai. Szeretek utazni sokféle módon, kerékpáron, autóval, vonattal. Szeretek nyugodtan leülni és írni, esetleg zenét komponálni. Szeretek egy kellemes délutánon valamilyen sportot űzni, de szeretek dolgozni is. Sokszor az élet egy-egy fontos üzenetét lelem meg egy jó könyvben, vagy filmben, de a tanulásban érzem leginkább, hogy kielégíti szellemi kíváncsiságom.
S mi mindent szeretnék még? Az élet hozza majd magával, de szeretnék minél teljesebben élni, mert ekkor érzem igazán, hogy szabad vagyok, és azt hiszem, ez alapvető kritériuma a boldogságnak.

Miért van az, hogy egyre fontosabb szerepet kap az életben a pénz? Miért van az, hogy a szeretet minden formája egyre inkább háttérbe szorul?
Az én tapasztalatom nem sok. Fiatal vagyok még, de nagyon bánt az emberek viselkedése a mai világban. Mindenhol ugyanazt látom és tapasztalom. A szomszéd folyamatosan újítgatja a lakását, azt hiszi, boldogabb lesz az élete tőle, pedig ha csak egyszer is visszaköszönne és egymásra mosolyognánk, feltehetőleg nagyobb élménnyel járna. De a kertes házaknál is égig érő téglafalakat húznak fel, csakhogy ne lássák egymást és ne érintkezhessenek egymással. Az autós hatalmát kiélvezve száguldozik ott, ahol gyerekek is léphetnek az úttestre, a boltos nemhogy szólna, ha több pénzt adnánk, de még szándékosan rosszul is ad vissza, az vállalkozó apuka megvesz mindent lányának, amit csak akar, de képtelen őszintén rámosolyogni, megölelni, ÉS a nagy átlagember szívesebben ül le megnézni egy valóságshow-t a TV-ben, mintsem barátaival, családjával beszélgessen a világról, s mindenről, ami benne van. Az emberek zárkózottabbak lettek, nem szívesen ismerkednek, tele vannak előítéletekkel, egyfajta "tömegcikké" váltunk. A bőség zavarával küszködünk, mégis magányosan éljük le életünket.
Ezúton üzenem Mindenkinek, hogy éljen teljes életet, próbáljon ki minél több dolgot, ismerjen meg minél több embert, beszélgessen Velük és legyünk mindig vidámak, mosolygós kis manók! :-)

Nem csak egy jó filmet...

1984, A part, AI-Mesterséges Intelligencia, Az időgép,
Dr. Moreau szigete, Egy csodálatos elme, Kék lagúna,
Mechanikus narancs, Moulin Rouge, Napfivér-Holdnővér, Szétcsúszva.
Jelenleg ezek a kedvenc filmjeim, egytől-egyig hihetetlen
hatást gyakorolnak rám, amikor csak megnézem őket.
Elgondolkodtatóak, másfelől úgy érzem, azzal az
energiával, amit ezek a filmek nyújtanak, képes lennék
a világot is megváltani.

Mesa Selimovic:A dervis és a halál...

"Tanúbizonyságul hívom a kalamárist és a tollat
S mindazt, amit tollal írnak.

Tanúbizonyságul hívom az éj sötétjét
És mindazt, amit az éjszaka életre kelt.

Tanúbizonyságul hívom a telő holdat
És a fényesedő hajnalt.

Tanúbizonyságul hívom az ítélet napját
És az önmagát korholó lelket.

Tanúbizonyságul hívom az időt
Mindennek kezdetét és végét,

Hogy minden ember öröké veszendő!"

sokáig tartogathatod, de amikor végre levennéd a rádtelepült burkot, már csak a halvány mását találod az igazinak.a külső hatások észrevétlenül lopóznak oda, ahonnan ki akarod zárni őket. nehéz megtartani önmagad.

Szeretnék ide tenni egy irást. Szivszoritó, kedves, tanulságos.Egy ápolónő beszélgetéssel, együttérzéssel és egy csésze közönséges teával segíti páciense gyógyulását.Olvassátok ti is el.

Tea és rokonszenv

Kopasz lesoványodott férfi feküdt az ágyon, sápadt arca szinte beleolvadt a fehér párnahuzatba. Leukémiája miatt csontvelő-átültetést hajtottak végre rajta.
Beosontam. - Jó napot, Mr.Jensen! Hanne vagyok az ápolónő.
Bólintott, behunyta a szemét. Ellenőriztem az életjeleit. - Kér egy kis levest? - érdeklődtem.
Megrázta a fejét.
- Aludni szeretnék.
Később a gyógyszerével tértem vissza. Bevette, aztán visszahanyatlott a párnára. Kínáltam neki az újságot, de nem érdekelte. Elkullogtam.
A konyhában épp teát készültem tölteni magamnak, de félbemaradt a mozdulat. Felkaptam egy nagy kanna teát, két csészével meg egy kis pirítóssal tálcára tettem, és a férfi szobájába indultam.
Nem zavarja, ha itt teázom? - kérdeztem. - Megnézném a híradót.
- Dehogy zavar – válaszolta kissé meghökkenve. Lehunyta a szemét.
Bekapcsoltam a televíziót, és észrevettem, hogy ő is nézi a híreket.
Hoztam még egy csészét, ha esetleg kér egy kis teát – kínáltam.
Talán egy kortyot.
Csendben néztük a tévét, s Mr.Jensen elbóbiskolt. Ahogy távoztam utánam szólt: - Holnap bent lesz?
Elmosolyodtam. - Bent, és ha nem bánja, önnel teázom.
Az jó lesz – felelte.
Másnap délután a tea mellé evett egy szelet pirítóst – az első szilárd táplálékot egy hónap óta.
A harmadik napon mesélt a családjáról meg a munkahelyéről. Messze lakott a kórháztól, nem tudták látogatni. Kiderült, hogy a lakhelyétől nem messze nőttem fel.
A negyedik nap felkelt az ágyból, és a karosszékben üldögélt. Néhány nap múlva megüresedett az ágya. Mr.Jensen annyira felépült, hogy átszállították az otthona közelébe, ott lábadozott.
Négy hónap elteltével látogatóba mentem a szüleimhez. Épp elszaladtam vásárolni, amikor mennydörgő hangot hallottam: - Hanne! De jó, hogy látom!
Szinte meg sem ismerem Mr.Jensent. Átölelt. -... [folytatódik]

Nagyon, szeretem a természetet. Annyira, hogy 8 évi keserves munkával, sikerült a családomat, egy 50 nm.
budapesti panel lekásból, egy pestmegyei kistelepülésre
költöztetni. Ez 11 éve volt, akkor még a két fiam 21 és 19 évesek voltak. Vettünk, egy 900 nészög. kertben egy 100 nm. családi házat, ami 2001-ben lett 100 éves, de jó
állapotban van. Nagyon féltem a két fiú miatt, hogyan fognak beilleszkedni? Mennyire hiányoznak majd a barátok?
Nos. Sokkal könnyebben ment mint gondoltam. Nem ők szaladgáltak pestre, a havik. jöttek hozzánk. És most 11
év után is jönnek. A fiaim, meg szinte mint ha itt nőttek volna fel. A férjem volt a legkissebb ellenállás, ő szivesen jött. A lényeg, nagyon boldogok vagyunk. A kert
nagy, néha alig bírunk vele, de az ídősebbik fiam mániásan
szánt, vet, palántázik, nyulakat tart. Mi már nem nagyon birjuk a kerti munkát, mi csak élvezzük, de nagyon.
Van 2 kutyunk, egy cicmic, és még egy kecskénk is volt, de egyedül nem érezte jól magát, ezért oda adtuk, egy kecskefarmra. Már gidái is voltak. Éreztem én hogy jó lesz.
Hát! Ennyire szeretem én a természetet. Mostmár a család is.

Szervusztok!

Ma írok először erre az oldalra és örülök, hogy őszinte hangokra találtam böngészés közben.
Hogy mit keresek? Leginkább a harmóniát önmagamban, s olykor úgy érzem, a körülöttem élők között ebben nagyon egyedül vagyok. Szüleim halála óta számomra átértékelődtek a dolgok, egy kicsit a másik oldalról figyelem a világot. Ebben se itt, se ott nem vagyok néha. Lao-ce szerint az út keresése és megtalálása a lényeg, de ha ez olyan könnyű, akkor mért olyan nehéz mégis?

"A bátorság nem a félelem hiánya, hanem egy döntés, hogy van, ami a félelemnél fontosabb."

"Csak úgy tudunk megszabadulni tőle, ha őszintén megvizsgáljuk, kielemezzük magunkban az eseteket. Ha ismerősökké, megfoghatóvá tesszük magunk számára az okokat, egy kicsit már le is győzzük őket. Rájövünk, hogy a nevetségessé válástól rettegünk, vagy attól, hogy gyengébbnek bizonyulunk."

A megoldást tehát már ismerem, de az út olykor nagyon nehéznek bizonyul.