Az összes üzenet időrendben

Ady Endre: Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserű álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szívünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Mahatma Gandhi sírfelirata

A hét társadalmi bűn

1. Elvek nélküli politika
2. Munka nélküli gazdaság
3. Jellem nélküli tudás
4. Lelkiismeret nélküli öröm
5. Erkölcs nélküli kereskedelem
6. Emberség nélküli tudomány
7. Vallás nélküli kultúra

Juhász Gyula: Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!

Hermann Hesse: A magány

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvényén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Juhász Gyula ford.


A 4. x után az ember már úgy érezheti: vége, elindult a lejtőn. Elérte, amit lehetett, - vagy nem érte el, és már nem is lehet sok reménye. Megismerte, megtapasztalta, átélte, amit meg lehetett ismerni, élni, és már nem jöhet semmi új, semmi érdekes, már minden csak unalmas ismétlődés.
Ezt érezheti egy magányos ember, akinek nincsenek föladatai, kötelességei, hivatása.
Mindeközben ott van a sok kallódó fiatal, akiket útba kén' igazítni, az elesettek, akiket föl köllene emelni, a kétségbeesettek, akiket vigasztalni, az elnyomottak, akiket fölszabadítni, a szomorúak, akiket fölvidítni, az önzők, a beképzeltek, a tekintetlenek, akiket kiforgatni, a gazdagok, reménytelenek, rosszak, akiknek jobb célt kéne mutatni... Annyi a tennivaló azon a lejtőn, csak győznénk, ha nem húznánk magunkra a takarót, nem zárnánk magunkra az ajtót, nem fordulnánk el, nem ölnénk az ösztönzések', az akaratunk' inkább az 1. kupicába, a képernyő bamba bámulásába vagy más önkábításba.
Mire várunk?

Felemás világban élünk, mindenki tudja, aki ezeket a sorokat, rovatot olvassa, van aki úgy érzi, hogy elcsépelt dolog már a mával foglalkozni, az élet visszásságaival, a mindennapjainkkal, a politikai csatározásokkal, a mondvacsinált "sztárokkal". Oly nehéz gondolatokat feltenni legalább az asztal szélére, amikor a mában az a legfontosabb, hogy XX-nek, milyen plasztikai beavatkozása volt, aztán jön a szöveg, a negyvenvalahány éves Kejfel Jánosról szóló reklám. Rőhej. Ez a mai mondvacsinált "valóság", csap bele az arcodba, úgy ala natur, nyeld le, de majd a torkodon akad. Kalil Gibrán a Próféta című könyvét lapozgattam a minap, amit bizonyára kevesen ismernek manapság, nem a reklám helye, de az Édesvíz Kiadtó adta ki 1992-ben, ha nem találod, elő kell keresni valahonnét. Írja a bölcs: Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő ládájuk sohasem üres. Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk. Az adakozás itt nem az anyagaikról szól, Kalil száz évekkel ezelőtt ráérzett erre az olykor piszkosnak mondható korra. Az adakozás nem csak a pénzről, a megélhetés velejárójáról szól. Az uzsorás, visszakéri, amit neked adott. Ő az. Ami Kalilhoz kapcsolódik, s a gondolat engem görget mindig előrébb, s előrébb. Kik hisznek ma az élet gazdagságában? Akik adakoznak, nem pénzzel, hanem a lelkükkel, majd lassan röhej tárgyává válnak, felkapja őket az őszi szél, mint a lehullott avart. Holott ennek nem így kellene lennie! Kalil mondja, "a ládájuk sohasem üres". Talán nem ártanánk a másiknak akkor, amikor magunkba néznénk, hogy ha egy másik léleknek adakozunk, méltóak vagyunk-e rá? Ilyenkor több, mint tanú az ember, örül, mikor ad, ám egyszer csak egy óvatlan pillanatban veszi észre azt, a hogy a kinyújtott jobb a semmibe nyúlt. A gondolat szép! Adni kell, a lélek megérzi, hol kinek kell tennie azt:)!Az adás szeretet, és önátadás, nos ez amit már nagyon keresni kell. De valahol ezért megvan ennek is az útja.

Barátság, lelkek titkos köteléke!
Élet méze, társadalom kovásza!
Sokkal vagyok adósod!

(Blair)


Megtörtént-e már Veled, hogy rádöbbentél: elhanyagoltad (bár nem akartad) a barátaidat?

Cseh Tamás:

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.


Talán.

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

Mindenki irgalmas nővérének kell-e lennem?
Lehetek-e mindenki irgalmas nővére?
Az ugyanaz-é, mint mindenki riherongyának lenni?
Mi a fontosb: a méltóságom megőrzése,
vagy egy rászoruló megsegítése?
Ki a fontosb: ő vagy én?
Segíthetek-e valakinek önmagam föláldozásával?
Ha föláldozom magam, nem tudok tovább segítni.
Felelős vagyok-é az ismeretlenekért is?
Igen.
Ha segíteni tudok nekik, rajtuk,
bűnös vagyok, ha nem teszem,
ha elzárkózom előlük.
Egyeseken kell-e segítenem
vagy egy nagyobb közösségen is segíthetek-é?
Kell-e ahhoz hatalommal bírnom,
hogy másokon, többeken is segíthessek?
Azért lesz-é rossz a hatalommal bíró,
mert nem tud mindenkinek kedvére tenni,
s ezért csak egyeseknek kedvez -
legfőként pedig magának és a sajátjainak?
Mindenkit megront-é a hatalom,
vagy csak általában lesz rossz a hatalmat megszerző
és megtartani akaró?
Min fordul meg, hogy egyes kivételesek ellent tudnak állni a csábításának?
Lehet-é a hatalomnak ellentmodnva is segítni a rászorulóknak - egy közösségnek?
Meg kell-é becsülni a segítséget, jutalmazni, honorálni kell-é,
vagy önzetlenül is lehet és kell is segíteni?
Kötelesség-e a segítségnyújtás vagy természetes adottság, esetleg isteni kegyelem?
Van-é ezek között lényegi különbség?
Isten kegyetlen-é, ha nem segít rajtunk,
vagy mi vagyunk azok, hogy tőle várjuk a segítséget,
mikor azt magunk is meg tudnánk tenni?
A segítő ember Isten kegyelméből segít, az Ő kiválasztottja,
az ártó pedig a Sátáné?
Van-e Isten, ha nincs segítség?
Van-e segítség, ha nincs Isten, kegyelem, adottság, kötelesség?

Reményik Sándor:
Elpártolt liliomszál

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Mért öleli karcsú szárad,
Mért felejted a fajtádat?
A fajtádat, a hitedet
Szerelmed tüzére tetted,
Messze látszik lobogása,
Mi lesz, ha lesz hamvadása?

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Apád-anyád megsiratott,
Sírván, mégis hozzá adott.
Lehetsz neki százszor drága:
Más világ az ő világa.
Világába - ősi átok -
Beolvad a te világod.

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Ha magod lesz: drága gyermek,
Nem tanul liliomnyelvet.
Vagy kis lelkét összetépik,
Meghasonlik, míg megérik.
Két tűz között, kevert vére
Kiomlik a csatatérre.

Liliomszál, liliomszál,
Hajladozzál, hajladozzál.
Szerelmes hajladozásod
A te legfőbb igazságod.
Mi szomorún körülállunk
Mert más a mi igazságunk,
Siratjuk a nászi kedved,
Siratjuk a fajtánk benned.

'933 aug.

Reméljük: több lehetőséget talál - csinál a liliomszálunk egy idegen oldalán.

Sajnos az évezred elejére se változott a helyzet, sőt "fokozódott" - hála az uraknak.

Batta György: Mulat a parlament

Ezredvégi korrajz a Kárpátok alól

Mulat a parlament; ölik a magyar nyelvet a képviselők.
Az egyik igét ősz hajánál fogva cipelik ki a főtérre,
belerugdosnak, majd a vérbosszúk vörös mámorában
szívenszúrják boldogan. A főneveken tank tipor keresztül,
a határozószókat földalatti kamrákba terelik - gázzal
gyilkolják őket. A riadt kötőszavak megbújnak ugyan
a zúzmarás erdők hajlatában, ám a kutyák rájuk találnak
és gazdáik gödörbe lövik valamennyit. A meztelenre
vetkeztetett és megkötözött sudár jelzőket a honleányok
kéjesen kiherélik és élvezik, hogy véreznek el a
szerencsétlenek a havazásban. Egy fullánkos képviselő-
suhanc vadászgépbe száll és lebombázza kódexbeli szavainkat,
tűzbe veszejtve ősi testüket, porrá égetve Isten ujjnyomait
áttetsző bőrükön. Megfojtják az énekes szájában a szót,
lézerrel rombolják az anya suttogását, mielőtt az a kisded
szívére hullhatna, a gügyögő gyermek rózsaszín tüdejében
foglyul ejtik a hang-magzatokat. Mulat a parlament: ölik
a magyar nyelvet, jól szórakoznak a képviselők,
mégsem keseredem,
mert ragyognak felém az égből anya meséinek tulipánröppentyűi,
és ott a jel apa szemének két csillagában:
- Légy erős! Feltámad másodszor is a keresztre feszített
anyanyelv, felszállnak véres leplük alól a szavak,
hogy visszainduljanak hozzád.

Guillaume Apollinaire

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
S szerelmeink
Emléke mért zavar ma
Mi volt az öröm ráadás a jajra
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem

Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám
Hogy karjaink
Hídja alatt a hullám
Fut az örök tekinteteket únván
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem

Mint ez a víz elfolyó messzeség lett
A szerelem
Milyen lassú az élet
S milyen erőszakosak a remények
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem

Jön napra nap új év válik tavalyra
Nincs ami a
Szerelmet visszacsalja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem


ford. Vas I.
Lefordítá Eörsi I., Illyés Gy., Mészöly D., Rónay Gy. is - érdemes öszvevetni - nem biztos, hogy mindenkinek Vas István fordítása tetszik leginkább.

Gyönyörű képverse - kalligrammája Apollinaire-nek "A megsebzett galamb és a szökőkút" - Radnóti átültetésibe'.
Ezt sajna máshun köll megkeresniük: ide azt az eredeti formába' sajna nem lehet bérakni.

"A szerelem fantomja, a szaporodási ösztön hipnotizmusa."

Néhány oldallal korábban:
"Ne szólj rosszat a szerelemről, - mondtam neki. - Tiszteld ténykedésében a természetet és istent, aki rákényszerít bennünket, hogy akaratunk ellenére is boldogok legyünk."

(Strindberg: A bolond védekezése, s. ford.)


Más:
Kierkegaard ír "a szabadság szédületérül". Frankl hozzáfűzi: testi szédülésinkkor úgy tűn. számunkra, h mozg./unk) velünk a Fő'd, attól félünk, h. (b)el(e)bukunk (vmi szakadékba). Vmi hasonló történik a szabadság szédülete esetibe' s szorongásunk közbe' is, mer' méységes szakadék tátong aközt, ami van, s aminek lenni kén' - iyenkor az "én", a világ, a lét s értékek +dőlnek, (b)el(e)buknak (a szakadékba).
(V. E. Frankl: ärtzliche Seelsorge. Grundlagen der Logotherapie u. Existenzanalyse, Wien, Fischer '85 - röv. kiadás, 208. o.)
Minden kapcs. esetibe' - főkint, ha redukált (kasztrált = herélt), korlátozott vagy távkapcs - fönnáll a lehetős., veszéy, h. 1 idő után kimerül(nek a témák), hacsa' nem keresünk, ni'cs elég motív., h. +újuljon.
Ugyanígy van az életünkbe' is. Ha +fosztnak a továbblépés, -fejlő. lehetőségitül, ha nem kapunk elég támogatást - érzelmit is,
üresnek, értelmetlennek tartjuk éltünk.
"A tér s idő végtelen ürességi a saját szívünknek ürességi."
(Az előbbi xző u.o. 44. o. s Theorie u. Therapie der Neurosen, München - Basel, Reinhardt '83 /5. kiad./, 106. o. - utalásokkal B. Pascalra)
Pedig oy sok érdekes, szép, öröm, tennivaló vón!
Az igazi gazdagság az érzelmekbe', kapcsokba', szellemiekbe' van.
A szépségen túl + ott van a jóság.


M. Jurisić: A szív apostolai (Kairosz, kétezeregy;
Teréz anyáról s a Szeretet Misszionáriusairól

..mi azt választottuk, h. lemondunk a javakról szegényeink érdekébe'.. a szegénység inkább szeretet, mint lemondás. Ahhoz, h. szeretni tudjunk, tudnunk ke' lemond'ni.
A lemondás azt jelenti, h. +szabadulsz minden önzéstül, van erőd szegénynek lenni.
..+ ke' próbálnunk I.-t belevinni életükbe. (28-30... [folytatódik]

Juana de Ibarbourou (1895-1979): Most

Most, most szakíts le engem, friss koromban,
míg dáliákat tartok két karomban.

Most, most szakíts le, mikor boldogan,
sötéten omlik hallgatag hajam.

Most, míg a napfényt két szememben őrzöm,
húsom illatos, s friss rózsa a bőröm.

Most, amikor még könnyű, fürge lábam
szökdel a tavasz élő sarujában.

Most, mikor számon a mosoly s a hang
gyorsan harangoz, mint a kisharang.

Később... jaj hasztalan,
én jól tudom, mindennek vége van.

Hogy akkor már hiába kél a vágyad,
áldozatként egy síremlékre bágyad.

Most, most szakíts le engem, friss koromban,
míg tubarózsát tartok két karomban.

Ma és ne később. Mielőtt lehullna
a hűvös este virágkoszorúmra.

Ma és ne holnap. Kedves! Nem tudod tán,
hogy ciprus lesz, ha megnő, a borostyán?


'919
ford. Nemes N. Á. "konzseniálisan".
az eredeti:


La Hora por Juanita de Ibarbourou

Tómame ahora que aún es temprano
Y que llevo dalias nuevas en la mano.

Tómame ahora que aún es sombría
Esta taciturna cabellera mía.

Ahora, que tengo la carne olorosa.
Y los ojos limpios y la piel de rosa.

Ahora, que calza mi planta ligera.
La sandalia viva de la primavera.

Ahora, que en mis labios repica la risa
Como una lampara sacudida a prisa.

?Despúes... ah, yo sé
Que ya nada de eso más tarde tendré!

Que entonces inútil será tu deseo
Como ofrenda puesta sobre un mausoleo.

Tómame ahora que aún es temprano
Y que tengo rica de nardos la mano!

Hoy, y no más tarde. Antes que anochezca
Y se vuelva mustia la corola fresca.

Hoy, y no mańana. Oh amante, no ves
Que la enredadera crecerá ciprés?

(Gyönyörű uruguayi nő volt - Ady kortársa. Meghalt ő is.

Hadd ajánljak egy fölvidéki költőt,
ki éngöm annyira se méltata, h. annyit válaszoljon:
Búbánat (mi színvonalkülönbséget is jelez):

Kulcsár Ferenc: Óriás arany-orgona

(korábban "Halottaim piros virága" vo't a címe)

részletek
(az egész elolvasható a nyeten levő verseskötetiben:
http://mek.oszk.hu/03300/03329/03329.pdf

...
Sebzetten verdes anyanyelv-madarunk:
pontosan és gyönyörűn, jaj, már nem fogunk
szólni a Házról, amelyet elhagytunk örökre.
Nem lesz hites szavunk a hívogató rögre,

az udvarokra, szép arcú, ráncos öregekre,
a kapufélfán matató, tanácstalan kezekre…
Nem lesz már egy dalunk sem a szépen szóló szőlőről,
a szoknyáját a földig leeresztő, titokzatos anya-jövendőről.

Ó, eltorzult szavaink szakadékában totyogók,
ti kabátotok ujjába ijedten motyogók,
szívetekben didereg az anyanyelv-madár!
Engedjétek a fényre, szabad röptére vár:

ragyogjon a tolla, s ragyogjon éneke!
Feleim, kérdezem, véreim, féltek-e
röppenteni őt az örök Naphoz, Holdhoz?
Hallgassátok: könyörgőn, riadtan rikoltoz!

Lám, megmondtam, bús gerlice,
Ne rakj fészket az útszélre,
Mert az úton sokan járnak,
Fiaidra rátalálnak.

Raktál volna zöld erdőbe,
Fügefának tetejébe.
Tetejéről az ágára,
Ágáról a sudarára.

Sudaráról gyökerére,
Gyökeréről a tövére.
Ott nem kapják meg fiadat,
Búval nem ölöd magadat.

...
a vrátnyiknak én naponta dobri gyeny kívánni
este otthon holtfáradtan felvenni tyepláki
nézni tévé elnökök világpolitika
álmodni éjjel nyílni ördög lika

én mondani bécs nem mondani wien
mondani tudom nem mondani vím
szívem alatt zúgó patak zúgó halál oson
én mondani lipcse mondani pozsony

én gyáva rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval vágni engem nyakon
én tagadni becstelen meghalás
kiöklendezni kínnal ragyogás

s mondani hősies élni
nem engedni semmi senki kiherélni
engedni a szám pontos szókat hívni
élet engem emelni építeni írni

Árva vagyok, mint gerlice,
Mint akinek nincs senkije.
Árva vagyok apa nélkül... [folytatódik]

Török Elemér:
Kiáltás

"Vagyok, mint minden ember: fenség...
Ady

Kisérteties, sivár őszi táj,
Felette magányos,
szürke varjú szál..
üres és néma a lent,
beszövi csönddel
az alkony a végtelent..

Itt-amott didergő bodzabokor
múlt idők ködébe bújva,
komor árnyékot terít
a régi országútra,
melyen egykor elindultam
én is, mint a mesebeli fiú
szerencsét próbálni..

Emlékszem, a Fő téren
még szobor állt,
szomorú arcú, néma szent,
kezében kopott kőkereszt:
az út Helmecre arra ment..

Komoly idők jártak
már akkor is erre:
nem voltunk
a hatalom kegyeltje..
Eltelt azóta nagy idő,
s nem vagyunk ma se..

Hiába jajdul nyelvünkről
Trianon óta annyiszor panasz:
a sorsunk mindig ugyanaz..
Az avitt egynyelv, egynemzet
francia példa nyomán
bánnak velünk
ma is mostohán..

Ránk mindenfelől
gyűlölet lángol,
nincs hova s merre
futnunk szülőhazánkból,
hol nekünk se kell
több, mint másnak:
naponta mégis, miért bántnak?!

Uramisten,
hát mit akarnak?!
Bűn, hogy ide szült
Anyánk magyarnak?..

Mit kell itt még megélnünk!
Lehet jobbra reményünk?..

Újabb ötven év múlva,
leszünk még itt,
ki tudja?..
S ha élnek erre emberek:
nyelvünkön, ki mondja meg,
hogy a régi országút
Királyhelmecre merre ment?..

Mit mondhatnék még és minek?
A sorsunkat, ki érti meg?
Kihez szólhatnak a szavak?
Körülvesznek süket falak..
Az értelem már hiába szólit:
égüres lett az igért szó itt..

De mégse!..
Kiált fel bennem hangosan:
itt ahol őseink sírja
hazánk határa,
ha százszor megbántnak:
feladnunk nem szabad!

Mert nem igaz,
hogy jobb már nem jöhet,
hogy kifogyhatatlan
a vak gyűlölet..

Azért, mert kurd, zsidó,
ír, magyar vagy katalán:
nem lehet örökké bélyeg
az Ember homlokán..

Szimónidész:

Ember vagy: ne találgasd, mit hoz a holnapod,
s boldog férfit látva ne mondd, meddig lehet az,
mert oly hirtelenűl a könnyű
szárnyú légy sem tünik el...

ford. Trencsényi-Waldapfel Imre

más fordításban (- sajna a Sződi Híradóban nem adák meg a fordítót, s mea maxima culpa: a közepén egy szót s az utó sorát kissé megváltoztatám):

Ember vagy, ne találgasd, mit hoz a holnap.
S az önfeledt szeretőt se nevezd a szerencse fiának.
Láttad-e már, mint reszket a szitakötőszárny?
Ne feledd, ennyi az éltünk.

Azért tetszik, mert nincs -
rossz emberek elrabolták a hazám.

Kulcsár Ferenc: EMELJE KÖNNYÙ SZÉL

Aranyló déltáji időben
lejárok ide újra s már örökre
tenni egy kicsiny, benső honfoglalást.
Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást.

Mi találtatik,
tudja mind a lélek,
mint naphoz a földet vagy szájhoz a szájt,
úgy kötnek engem ma már az évek:
fákról hulló, szomjas látomás,
a magába bukó tisztaság,
s a szél, a messzi szél –
belső tengerről, szívről érkező.
Belső tengerről, szívről érkező.

És ideköt valami egész is,
könnyekkel küzdő, kezdeti láz,
emelkedés, verdeső szürke szárny,
a virágként nyíló, benső honfoglalás.
A virágként nyíló, benső honfoglalás.

S a lélek mondja tán
keringő, lengő útjain,
ösvénye porán:
elvonuló, szálló nemzetét
legmélyén is fölfedezte már…
Emelje könnyı szél, verdeső madár.
Emelje könnyı szél, verdeső madár.


(korábbi változat - az újabb az alábbi címen:

http://mek.oszk.hu/03300/03329/03329.pdf

- a világhálón is megtalálható kötete, ahol további szép versei olvashatók.

nem igazán tartom fontosnak,
hogy nő-é az ember vagy férfi,
hogy fiatal-é vagy öreg,
szép-e vagy csúnya,
gazdag-é vagy szegény,
sovány vagy kövér,
nyomorék vagy idegbajos,
cigány vagy magyar,
művelt vagy iskolázatlan,
városi vagy vidéki,
alföldi vagy hegyvidéki,
vízmelléki vagy pusztai,
mert itt is meg ott is,
így is, úgy is lehet jónak -
meg rossznak is lenni
(persze bizonyos adottságokkal
tán mégis inkább)

jónak lenni a legfontosb.
mert a szépség elenyész.
(Schopenhauer szerint csak a szaporodás érdekében szép egy nő (ember),
- ma úgy mondanánk: a jobb értékesíthetőség érdekében.
S mi van aztán?
én hiszek abban: hogy a jóság, megértés, segítség, alázat..
széppé tesz embereket,
hogy az ilyen emberekben mindig sok szép vonás fedezhető föl, mégha esetleg testileg torzak vagy úgymond "csúnyák" is.
(- s bár sokak szerint nem ugyanaz a kettő: esztétikum és etikum)
én ennek ellenére mindig sok szépséget találtam az olyan emberekben, akiket az előbbi lelki tulajdonságok jellemeztek
és fordítva: rövid idő után utálatossá váltak a lélekben gonoszak, önzők, beképzeltek, karrieristák..
lettek légyen azok a legarányosabb bábuk vagy legdivatosabb pávák is

(Tán Harold Pinter Árulásából való volna e föltételes módú asztali áldás-parafrázis? - Korántse biztos. Tévedhetek. Úgy tűnik: inkább egy mai osztrák drámaíró művében olvastam, de elfeledtem: ki volt az. Tán nem is lényeges. A középkori keresztény szerzők alázatukban nem is szignálták műveik'. De hol vagyunk mi már attól!? - Én ennek ellenére - az általános vélekedéssel ellentétben - hiszek a névtelen szentségben.)

jönne el Jézus
lenne vendég itt
s áldaná meg
amit adott volna nékik